Megettem három omlós (natúr) tejkaramellát (nem volt finom), miközben átolvastam az internetes napi sajtót. Olvastam ezt és olvastam azt, de olvashattam bármit, mindenütt csak ugyanazt találtam: a valóságtól való menekülés különböző stratégiáit. Nem mondom, egyik-másik, igencsak tetszetősen volt fölépítve és prezentálva, de tápértéküket (valóság-, igazságtartalmukat) tekintve, végeredményében, mind csak üres ballaszt. Tudom (én), értem (én), hogy a mai magyar (többé-kevésbé) „írástudók” ugyanannak a dezinformációs örvénynek a foglyai, mint aminek a társadalom (a nemzet) egésze (is), de ugyanakkor tudom azt is, hogy az ebből való kilépés korántsem olyan elképzelhetetlen, mint amilyennek (az örvény foglyaként) tűnik.
Néhány hónappal ezelőtt írtam egy bejegyzést a labirintusról (1). Miközben a tejkaramella ipari ízét próbálkoztam semlegesíteni egy pohár víz, majd egy szál cigaretta segítségével, rájöttem, hogy e mostani bejegyzésem (tervezett) gondolatmenete, annak, az egykorinak fordított sorrendben történő újragondolása. Úgyhogy, most kihagyok egy logikai lépést, és, nagyjából, ahol akkor abbahagytam, onnét (nagyjából onnét) folytatom mondókámat tovább.
Bár erről is írtam már, többször is, mégis kikerülhetetlennek tartom megemlíteni: bármilyen szintű és bármilyen jellegű közösség elengedhetetlen feltétele (valamiféle) tradíció és (valamiféle) közösségi etika (2). Ezek nélkül a kvázi közösség szükségszerűen dezinformációs örvénybe kerül és kriminalizálódik. Ha most ezt a kijelentést a jelenkori magyar rögre vonatkoztatjuk, akkor személyes tapasztalataim azt mondatják velem, mint reménybeli negyvenessel, hogy korosztályom nagyszülei voltak az utolsó generáció, amelynek még az autonóm személyiség megélésének lehetősége megadatott. Az ötvenhat után fölnövekedett nemzedékek tagjai, ha ragaszkodtak személyes autonómiájukhoz, ezért többnyire már olyan árat kellett fizetniük, amelyet nagyon kevesen voltak hajlandók vagy képesek megfizetni. A személyiség ismérve a választás képessége: ha kényszer alatt cselekszik, akkor is tudatosul benne a választás ténye; a kádárkor Magyarországának embere azonban már csak kényszerek között mozgott (nem választ, vagy enged a kényszernek vagy…), ezért a társadalmi létezés szintjén, szükségképpen, konformista, alamuszi és korrumpálható volt. A rendszerváltoztatás egyetlen valós esélyt hozott a magyaroknak: a közösség helyreállításának esélyét. Tudjuk, hát ne ragozzuk, ezt az esélyt elsikkasztotta, elhazudta a későkádári „elit”.
Én is tudom, te is tudod, mindenki tudja, hogy ami ma zajlik, az már a végjáték. Ugyanúgy tudja a hatalombitorló „balelit” is, mint bárki más. Meglehet, él még néhányukban a remény, hogy talán, éppen a megfelelő pillanatban, megérkezhet még (a) Kádár János SMS-e, hogy aszonygya: kedves elvtársak, mindenki nyugodjon meg és ropogtasson el egy puncsfurét! (Egy puncsfurét.) De hát, ugye, nem fog. Persze, mindegy is, akár küldhetné Kádár apánk láncban az SMS-eket, mert az elvtársak már kis- és nagypályás törvényenkívüli üzlettársaikon kívül mindenki számára merő absztrakcióvá váltak. Létezésük és tevékenykedésük fogalmi jelleget öltött, a társadalom viszonya hozzájuk nem az aktuálisan kormányzó politikai „elithez” való viszony, hanem, sokkal inkább, valamiféle, elvontságában megfoghatatlan jelenséggel szembeni értetlenség és bizalmatlanság. És ez így is van rendjén, hiszen érintkezésük a valósággal esetleges, és, ugye, akkor is destruktív.
Olvasom a napi sajtót és mindenütt ugyanazt látom: a valóságtól való menekülés különböző stratégiáit. Így kétségtelenül nem fogunk boldogulni. Ahhoz, hogy szabadulhassunk a dezinformációs örvény fogságából kapcsolatba kell lépnünk saját valóságunkkal (3). A „valóság fölfedezése” pedig, jónéhány ezer év óta, a tradíció megismerésén és a közösségi etika megélésén át vezet. A valóság csapatjáték, „egyedül nem megy”: végy kellő méltányosságot, kellő állhatatosságot és szükség szerint közösségi ethoszt (4).
Ha engem kérdeztek, azt mondom, kezdjük el még ma, és ne várjunk holnapig. A „mégis hogyan”-kérdésre pedig csak azt mondhatom: ésszerűnek tűnnék „igazságtétellel” kezdeni…
…L. tovább olvasott és tovább röhögött: „Figyelj, ez a bekezdés meg, mint egy echte náci programkiáltvány!” „Tényleg?”, kérdeztem riadtan. „Nem”, válaszolta…
(Részlet a Riasztó szimptómák nincsenek.!? c. blogbejegyzésből)