(Pol(itikai) strat(égiák) 3.)
„(…) Az indiánok ősmondáiban, mitikus elbeszéléseiben nagy számmal szerepelnek törvényhozók, reformátorok, s e népek ma is nekik tulajdonítják első törvényeiket, műveltségüket, vallásukat. Körülbelül nyolc ilyen törvényhozó apostolnak, kultúrhősnek <<személyazonosságát>> lehet megállapítani (…)
Legismertebb közülük Quetzalcoatl (…). (…)
Kevés legenda van, mely annyira sugározná a népnek és tanítójának egymáshoz való szeretetét, mint Quetzalcoatlé. Életének és megjelenésének minden kis részletére emlékeznek. Fehér arca, szakálla idegen volt a csupasz vörös bőrűek között, hosszú, fehér köntöst viselt, melyet vörös keresztecskék díszítettek; fejét királyi koronához hasonló, magas mitra födte (…); durva cipője inkább szegény zarándokhoz illet volna, s hosszú vándorbottal járt. Hangja hol lágyan szólt, mint a kolibri csicsergése, hol fenyegetőn zúgott, mint a tenger; szeme úgy fénylett, hogy nem lehetett sokáig beletekinteni. Tisztaszívű volt, mint a gyermek, asszonyt nem ismert, s szakálla ellenére ártatlan lányhoz hasonlított. Senki sem látta, mikor szállt partra Mexikóban, szent városában, Tullában hirdette az igét, jobb társadalmi rendet teremtett, művészeteket és hasznos mesterségeket hozott. A szeretetet tanította. <<Ruházd fel a mezíteleneket, tápláld az éhezőket; gondold meg, hogy testük olyan, mint a tiéd, hogy emberek, mint te vagy; szeresd a gyengét, mert ő is isten képmása.>> A szeretet istene nem kíván véres áldozatot, hanem csak illatos füstöt, virágot, gyümölcsöt, imát és tiszta szívet. <<Ha azonban emberáldozatot akarsz hozni istennek, áldozd fel tenmagadat, saját testedet és véredet, nem a másét.>> Az örök békét, a háború megszüntetését is hirdette: <<Ha pedig háborúról beszéltek előtte, vászonnal betömte fülét>> – mondja a legenda. Minden erőszaktól irtózott. (…)
Végül a háború istene, Huitzilopochtli, uralmát féltve, leszállt a földre, és elűzte Quetzalcoatlt. Egy vásári nap a nép összegyűlt a piacon; a középen, kicsi, öreg, ismeretlen ember állt, senki sem tudta honnan jött. Tenyerén paprikajancsi formájú viaszbabát tartott; mormogott valamit, s a báb táncolni kezdett, mintha élne. Senki sem tudja megmondani, mi ment ekkor végbe a tömegen, az embereket mintha az ördög szállta volna meg a csoda láttára, s hogy jobban lássák, tolakodtak, lökdösték egymást. Mire a mutatványnak vége lett, az egész tér vérben úszott, és tetemek hevertek szanaszét, mint egy csatamezőn. Az aggastyánt agyon kellett volna ütni, akarták is, de mindig újra feléledt. Végre megértették, hogy varázsló, Huitzilopochtli küldötte, talán maga az isten; így meghódoltak neki. Ettől kezdve bebizonyította, hogy Quetzalcoatl törvényei hamisak, s a nép követte őt. Quetzalcoatlt nem ölték meg, csak elhagyták és elfelejtették. Ekkor Quetzalcoatl visszatért Keletre, a tengeren túl levő Tlapallanba, de megígérte, hogy ismét el fog jönni. (…)”
(Az idézet forrása: Várkonyi Nándor: Sziriat oszlopai. Magvető Kk., Bp., 1984.)