E bejegyzés közvetlen előzményét „túlhaladták” az események. Mire megszülethetett volna „fölülírta” az idő.
E bejegyzés előzménye így kezdődött volna: „A közvélemény jelentős részének – melyet az <<okosak>> alkotnak – túlzottnak és alkalmatlannak, sőt egyenesen bosszantónak tűnhet, hogy továbbra is mint nagyon fontos kérdést tartjuk napirenden a megfogant és meg nem született élet tiszteletben tartásának problémáját. Az abortusszal kapcsolatos törvényhozást – mely az utóbbi 15 évben szinte minden nyugati országban megtörtént – követő kínos viták után nem kellene-e végre megoldottnak tekinteni a problémát, s elkerülni a túlhaladott ideológiai ellentétek újjáélesztését? Miért nem nyugszunk bele abba, hogy ezt a csatát elveszítettük, s miért nem fordítjuk energiáinkat olyan kezdeményezésekre, melyek nagyobb társadalmi egyetértésre találhatnak? (…)” (1)
E bejegyzés előzményében levelelezőlapot kaptam volna a …-i szanatóriumban fekvő Z.-től, amelyben arról írt volna, hogy: „Az enyészponttal kapcsolatos gyanúd igazolva. Megvagyok! Z.” (Az enyészponttal kapcsolatos gyanúmat lásd itt: magyarido.blog.hu/2008/12/07/hello_evribadi_hello_szambadi?fullcommentlist=1#c4287714)
E bejegyzés előzményében kocsmába is mentünk volna, ahol rajtunk kívül csak egy jólszituált ötvenes házaspár üldögélt volna és viszonylagos csönd és a hely funkciójához mérten kellemetes nyugalom fogadott volna bennünket és ahol konstatáltuk volna a tényt (mármint, hogy ez a csönd és nyugalom jó), majd elfoglaltunk volna egy asztalt a lehalkított nagyképernyős tévé alatt és lassan, de következetesen inni kezdtünk volna.
Majd e bejegyzés előzményében legmélyebbről hirtelen feltörő indíttatásaimnak engedelmeskedtem volna és a művi abortusz azonnali betiltása mellett érveltem volna – mint olyan lépés mellett, ami a magyarság lelki ébredésének elsődleges feltétele, mondhatnánk úgy is, kulcsa –, s ezzel némiképp túlhevítettem volna a kocsmai beszélgetés hőfokát és nem kis diszkomfortérzést és ellenálláskényszert keltettem volna asztaltársaimban; (e bejegyzés előzményében) barátaim feszengő ellentmondása oly mértékben meggyőzött volna igazam elementáris voltáról, hogy a témát könnyűszívvel ejtettem volna.
E bejegyzés előzményének befejezésében fázósan hazatrappoltam volna, ahol a könyvespolcról, mintegy véletlenszerűen, találomra, leemelt könyvből a következőket olvastam volna: „Van azonban a Teremtés könyvében egy részlet, amely megindítóan szól a mi problémánkról. Arról az áldásról van szó, amelyet Isten Noénak és fiainak adott az özönvíz után; ebben az áldásban újra megerősítést nyernek azok a törvények, melyek egyedül képesek biztosítani a bűn után az élet folytatását az emberi nem számára.
A teremtés, mely abszolút tökéletesen került ki Isten kezéből, az ősszülők bűne következtében eltorzult és rendje felbomlott. Az erőszak és a gyilkosságok megsokasodtak a világban, és lehetetlenné tették az igazságosság rendje szerint berendezett társadalmi élet békéjét. Most, az özönvíz nagytakarítása után Isten leteszi haragjának nyilát és újra átöleli a világot a maga irgalmasságában, s tekintettel a jövendő megváltásra, elmondja a fennmaradás lényeges szabályait: <<A ti lelketek vérét számon fogom kérni minden vadállattól; az ember kezéből is, a testvér kezéből is számon fogom kérni az ember lelkét. Tehát bárki embervért ont, annak ember ontsa ki a vérét; mert Isten képmására teremtetett az ember.>> (Ter 9,5-6)” (2)
Erről szólt volna e bejegyzés előzménye. De mire megszülethetett volna „fölülírta” az idő: mert akinek „ezt” még magyarázni kell, annak teljességgel fölösleges.
E bejegyzés azzal kezdődik, hogy Valóság nagybátyánk megborotválkozik, tiszta, vasalt inget vesz föl és kihúzva magát (olyan szépen, ahogyan csak egy öregember tudja kihúzni magát) ül le kocsmasarki asztalához. Maga elé teszi pohár vörösborát és önfeledten szemléli a pultnál tevő-vevő Mancikát.
E bejegyzés azzal folytatódik, hogy Csutakaszürkeló bloggerrel megérkezünk a kocsmába. A pultnál foglalunk helyet, ahol is Mancika, rá egyáltalán nem jellemző módon, egy ajánlattal fogad minket:
– Nem innának vörösbort?! Most bontatott fel velem egy üveget az öreg.
Összenézünk Csutakaszürkeló bloggerrel és (gyakorlatilag) egyszerre bólintunk. És kérünk szépen kétszer két deci vörösbort.
Mikor a kitöltött ital után nyúlok tekintetem, asztalt keresve, végigfut a (tulajdonképpen) üres kocsmán és találkozik Valóság nagybátyánk tekintetével, aki rámmosolyog és poharat emel felénk.
Viszonzom gesztusát és Csutakaszürkeló, látva mozdulatomat, szintazonképp.
– Isten, Isten… – köszönt bennünket Valóság nagybátyánk.
– Isten, Isten… – köszöntjük mi is.
(1)Ratzinger, Joseph: Benedek Európája a kultúrák válságában. Szent István Társulat, Bp., 2005., 57. p.
(2)i. m. 58.-59 p.