A kutya ugat. A macska nyávog. A tyúk kotkodácsol. De hogy csinál a patkány?
Így csinál a kutya: vau-vau!
Így csinál a macska: miaú!
Így csinál a tyúk: kot-kot-kot…
De hogy csinál a patkány?
Cin-cin? Az az egér.
Nyusz-nyusz? Az a nyúl. („Azt tudod, Feri bátyám, hogyan tud ordítani a nyúl, mikor kínozzák?”)
De a patkány?
Az hogy?
- Ez mind csak „hangállat”! Hallj a tettek állatáról!
- Hát mesélj nekem, Feri bátyám, a tettek állatáról!
„Khrrgkrrr-ha! Krr! (Phö!)…” Ma este már a negyedik háromcukros kávé következik, fedezni próbálván a vacsora, a reggeli és az ebéd elmaradásával előálló kalóriahiányt, valamint feltornázni a vércukorszint-mínuszt. Mindez, figyelem, a mi falunkban, 2009-ben, mindössze 160 forintért! „A Vik-nemzetségbeli Víny, a „Mocsadék”, a Nagy, az „Emberevő” Viknek volt egyenesági leszármazottja: ük-ük-ük…ükunokája.
A Nagy Vik vére! Ez ám a patkány!
Víny sebes észjárással rendelkezett; volt neki egy nap-nap után sűrűn bejárt ösvénye – a ganajtól vezetett a kamrához -, amíg ezen végigszaladt, addig elméjében hosszú és tartalmas gondolatmeneteket volt képes lefuttatni. Olyan ez, mint a relativitáselmélet vonat-hasonlata, csak fordítva. Igen, Víny, a „Mocsadék” filozofikus természetű élőlény volt…”
- Legalább, mint a Hans Castorp, mi, Feri bátyám?
- Egy kávét…?
„Ezen a napon, már kora hajnaltól a MÚLT problémáján rágódott. Eredés, gyökerek. Ősök…”
- A múlt problémája, a problémás múlt maga! – Nem bírtam magammal. – Hallottad már ezt a mondást, Feri bátyám?
„…most kidugta az orrát a ganajdomb szélénél, néhányszor megmozgatta orrcimpáit, majd felemelve jobb mellső lábacskáját, elindította a futás első gyors mozdulatát…
A Nagy Vik, egykoron, a fészerben, a nyúlketrec alatt esett csapdába. Legalább hetven éve már. Akkor és ott sarokba szorították.
A Nagy Vik kiváló stratéga volt – így is ismerte mindenki -, felmérte tehát a hadi helyzetet.
Analizált: egy, felfedezték, kettő, a terep adottságai és az általa elfoglalt pozíció sem a menekülést, sem az újbóli elrejtőzést nem teszik lehetővé, három, hátrálni szintúgy lehetetlen; a szemtől-szembe való küzdelmet nincs mód elkerülni.
A tusára készülő Vik felmérte ellenfelét. Tudta, hogy egyetlen lehetősége, ha határozott csapást mér az ellenség legérzékenyebb pontjára, majd kihasználva annak megzavarodását, villámgyorsan kereket old.
Két emberi lábat látott maga előtt; az ember felsőtestét takarta a nyúlketrec. Egy lapátot is látott, valószínűleg az ember tartotta.
Újabb elemzés: egy, passzív védelem, létfontosságú szerveket védi a nyúlketrec, kettő, aktív védekezés és támadás, eszköze a lapát, három, támadásra kijelölt célpont a… Egy, kettő, három…!
A halálba induló Vik kilőtt, és beleharapott a mezítlábas ember nagylábujjába!
Az ember ordított, rázta a lábát, de Vik, az „Emberevő” Vik, görcsösen tartotta magát, szinte a csontig harapva a lábujjat. És az ember kihátrált a fészerből, kiabált és azon volt, hogy Viket valahogyan lerúgja magáról. Közben Vik állkapcsa szabályos görcsöt kapott, ha akarja sem tudta volna elengedni az ember lábát. A szervezetében akaratlanul lejátszódó vegyi és bioelektromos folyamatok már képtelenné tették őt a tisztánlátásra.
- Dögölj meg: most kinyírlak! – Lihegte a vérző húsba.
- Megdöglesz! – Kiabált az ember félelmében, mert tartott a fertőzéstől.
És ez a véres konc végighúzta Viket a poros udvaron – az udvar porában -, be a tornácra, onnan tovább a döngölt földes szobába, ahol a család vacsorázott éppen, körülülve a politúros nagy asztalt. Viket ekkor hirtelen kijózanította valami leírhatatlan, magas intenzitású félelemérzet. Kimeresztette szemét, s látta, hogy a gazda állapotos asszonya feláll az asztaltól, valahol Vik feje fölött, elérhetetlen magasságban átvesz valamit az ekkor már rémisztően higgadt férfitől, még hallotta a levegő surrogását, látta magát fiók-, majd süldőpatkány korában, látott néhány vicsorgó kutyát, egy csalódott vadászgörényt; aztán elöntötte a boldogság-hormon… és nem volt tovább.
Víny, a „Mocsadék” a kamra falához ért. Itt, a falnak támasztott ócska lécek és deszkák mögött, ahol már rég lepergett a tapasztás, fúrt, kapart magának a vályogba bejáró alagutat.
A kamrában csend volt és félhomály.
Fejét föltartva körülszimatolt.
Egy órának… mi ez?… Dió?
Irányba állt és elindult. Szagolt, nézett, lopakodott, bajuszhegy információk alapján finom korrekciókat hajtott végre.
A dióbél egy hosszúkás, dobozszerű tákolmány közepe táján várakozott arra, hogy Víny elrágja sárgás fogaival. A gyanakodó „Mocsadékot” megnyugtatta az a felismerés, hogy ez a valami, csőszerű módon, egy szemben lévő kijárattal is rendelkezik.
Besurrant.
Amikor a csalihoz ért, megbökte a csapda ajtajait magasban tartó érzékeny fapecket, mire a belül bádoggal bélelt ládacsapda bezárult.
Hangos csattanás, sötét csend.
Helyzetanalízis (mint a Nagy Vik!): ez a kurva bádog…! Megette a dióbelet és várt.
Eljött a reggel. És a kamra ajtaján görbe botra támaszkodva (de) becsoszogott a legalább hetven éves „gyermek”. Lásd fenn.
Látta, hogy a csapda két szárnya lecsapódott. Állt a láda fölött, készült leszámolni az „Emberevő”-utód „Mocsadékkal”.
Zsákot vett elő, a zsák száját ráhúzta a csapda egyik kijáratára, óvatosan felemelte az ajtót; Víny kifutott a fényre. A patkány észlelte ugyan, hogy továbbra is fogoly, de a sötét ládába nem akart már visszamenni. Meglapult hát, s várta, mi lesz…
Lapátsurrogás, fiókakor, süldőkor, az emlékezet egész tárháza, boldogság-hormon minden szinopszison.
Töltéspart.”
Sanyi bácsi rogyasztott kezében egy pohár kannás fehérrel (Európai Közösség különböző országaiból származó borok keveréke és vegyipari módszerekkel erjesztett gumicsizmatalp) az asztalunkhoz.
- Megmondjam nektek, hogy csinál a patkány? Nyíg. A patkány nyíg. A kecske sír, mint a gyerek, amikor nem sikerül jól a halálba segítő nyissz-nyassz, a patkány az nyíg…
Sanyi bácsi megtántorodott, folyékony gumicsizmatalp, mint E4618 áztatta az ingujját, közénk hajolt és azt mondta:
- Szeressük egymást gyerekek.