Tüzet is raktunk. Ültünk is mellette. Fehérzománcú pléhbögrében gulyáslevest is főztem, gulyáskrémből; rá volt írva a tubusra, hogy ilyet is lehet. Ugyanebből a bögréből, később, zománcrepesztő, hideg forrásvízzel fogat is mostam. Hűvös is volt, sötét is volt. Égbenyúló gyertyánok közt fészkelt a sátor. A levegőben röpködők is röpködtek és zümmögők is zúgtak. Az - akkor még - ifjú Gabriel Syme székelni indult, kezében szinte fluoreszkált a klozettpapír tekercsének fehére, és még mielőtt eltűnt volna a zümmögő röpködők uralta éjszakában, a hollóházi erdőszél hamletjeként meditatív síkra terelte darázscsípte kezemfejéhez tapadt intellektusomat.
"De van-e élet a halál előtt?" Kérdezte.*
Később, már a sátorban fekve, elszívtunk egy-egy cigarettát a szúnyogok elriasztásaként, az előlapot pedig, fentről lefelé és jobbról balra, gondosan becipzáraztuk, nehogy valami bigyó bemásszon.
Ilyen is volt. Ilyen se lesz.
A gulyáskrém tubusán ma már nem szerepel, hogy forró vízben elkeverve jó ízű leves készíthető belőle. Talán nem véletlenül.
*Ez amúgy egy graffiti.