E bejegyzés közvetlen előzményét (melynek címe Fogalmunk sincs (a)vagy újabb bevezetés „A barikád harmadik oldalá”-hoz lett volna) „túlhaladták” az események. Mire megszülethetett volna „fölülírta” az idő.
E bejegyzés előzménye néhány idézettel kezdődött volna:
„A kor biztos nem arról szól, amiről beszél.”
(Z. barátunk a kocsmában két sör után parafrazeálja Pilinszkyt)
…Ha jól emlékszem Aragon mondta, hogy „a barikádnak nincs harmadik oldala”. A napi tapasztalat mást mutat. Különösképp, ha az a barikád nem valós frontvonal mentén húzódik, hanem kreált konfliktusok révén létrejött „műtárgy”. Betervezek egy több bejegyzésből álló „sorozatot” (a többi betervezett bejegyzés mellé) „a barikád harmadik oldalá”-ról, arról, hogy hogyan láthatunk át azon a „parasztvakításon”, amely az elmúlt közel húsz évben, egyfajta „Maya-fátyolként” elfödte tisztánlátásunkat és elsorvasztotta valóságérzékelésünket; szerintem…
„– Miért nem szinonimái egymásnak a genocídium és a holokauszt, ha azok, illetve, miért szinonimái egymásnak, ha nem azok?
– Ha a sajtószabadság emberi jog és nem állampolgári jog, akkor mit is értünk egészen pontosan emberi jogon és mit állampolgári jogon?”
„Ősidők óta a legelterjedtebb mulatságok egyike az abesszin makaó. (...)
(...)
(...) Itt egy százas a kezemben. Ide tetszik tenni melléje egy másikat. Tetszik mondani egy számot. Öt? Helyes. Én azt mondom, hat, és nyertem.
A korrektség jegyében természetesen adok visszavágót, fordított szereposztással. De előbb tessék tenni a markomba az enyém mellé egy újabb százast. Úgy, rendben. Most én mondok előbb számot: öt. És ön hatot mond? Roppant ügyes, de sajnos, ismét én nyertem.
Remélem, megérte a tanulópénzt a titok: aki a pénzt vagy más szóval a hatalmat a markába veszi, azé az értelmezés joga, az állapítja meg a szabályokat, a saját szája íze szerint, utólag.
(...)
(...) Az abesszin makaó célja a bizalom megsemmisítése, és az emberi lény bezárása önmagába. Hogy ne higgyünk többé senkinek. Különüljünk el, ne legyen többé barátunk, szerelmünk, családunk, hazánk.”
E bejegyzés előzményének elején Z. barátom egy papírzsebkendővel törölgette volna a műanyagborítású kocsmaasztalról a sörben oldott mocskot és sokatmondóan kérdezte volna:
– Mit szólsz te ehhez?
Táskájából (az öreg, kopott, legalább huszonötéves bőr váltáskájából) egy A4-es méretű ívet húzott volna elő és fektetett volna elém az asztalra.
A fehér címoldalra a következő lett volna nyomtatva:
RAJZ ÉS VIZUÁLIS KULTÚRA
KÖZÉPSZINTŰ ÍRÁSBELI VIZSGA
2011. május 17. 14:00
– Mi a kérdés, Z.? – kérdeztem volna tőle, miután elolvastam volna a feliratot.
– Én ezt a feladatlapot megpróbáltam megoldani – válaszolta volna.
– Mióta oldogatsz te érettségi feladatlapokat?!
– Mióta nem telik Füles előfizetésre. De most komolyan! Kérlek, nézd át ezt az izét!
– Átnézem, ha addig te hozol sör(ö)t! – mondtam volna nevetve.
Míg Z. a sör után járt volna, addig én kutyafuttában átolvastam volna a feladatlapot. S mikor visszatért volna, így összegeztem volna véleményemet:
– Kvízfeladatok; egy átlagos képességű tizennégyéves, ha nem csak tetűteszegetett a padtársa fejéből és nem csak önmagával játszott a pad alatt általánosiskolai évei alatt, egy órácska alatt bizonyára tűrhetően ki tudja tölteni. Az a gond vele, hogy ilyen gagyi?
– Szóval, te ezt jelesre meg tudnád oldani?!
– Z., én soha az életben nem tudtam semmit jelesre megoldani, miért pont ezzel kezdeném! De egy átlagos képességű tanuló, ha nem csak…, szerintem, igen; ez egy sweet & light érettségi feladatsor.
– Akkor ezt kapd ki!
Z. táskájából újabb A4-es ívet húzott volna elő és fektetett volna elém az asztalra. Ennek fehér címoldalára ez lett volna nyomtatva:
RAJZ ÉS VIZUÁLIS KULTÚRA
KÖZÉPSZINTŰ ÍRÁSBELI ÉRETTSÉGI VIZSGA
JAVÍTÁSI-ÉRTÉKELÉSI ÚTMUTATÓ
Mivel láttam volna, hogy Z.-nek valamiért nagyon fontos ez az ügy (olyannyira, hogy talán még egy „még egy” sört is megér neki), megkínáltam volna egy cigarettával, magam is rágyújtottam volna és a feladatlapot valamint a javítókulcsot (oldalhelyesen) magam elé rakva, (ha nem is túl figyelmesen, de) módszeresen, feladatonként egyeztettem volna.
Hogy valaki felismer-e egy etruszk szarkofágot (vagy nem), be tudja-e azonosítani a Képes Krónikából a fehér ló mondáját bemutató oldalt (vagy nem), meg tudja-e különböztetni az itáliai reneszánsz művészet alkotásait a németalföldi reneszánsz művészet alkotásaitól (vagy nem) néhány meghatározás közül ki tudja-e választania a lokálszín vagy a kontraszt fogalmát (vagy nem), annak megítélése (értékelése), gyanítom, nem okozna senkinek problémát, ám a Z. által elémtolt feladatlap feladatainak legalább fele értelmező-asszociációs-fogalomkapcsolásos típusú feladat volna, amelyekre a „helyes” válaszok száma, ha nem is x+1, de, igen széles mezőben mozog; a feladatlap és a megoldókulcs összeállítói ennek ellenére, amilyen „nyitottak” (lettek volna) a kérdésfeltevésben, olyan „kicsinyesek” (lettek volna) az értékelésben: annyira szűkre és annyira esetlegesre szabták (volna) az elfogadható válaszok körét, ami gyakorlatilag megoldhatatlanná és értékelhetetlenné tette (volna) a feladatlapot.
Nothing is real - Full speed ahead, Mr. Barkley, full speed ahead! / Full speed over here, sir! /
All together! All together! / Aye, aye, sir, fire! / Captain! Captain!
Mire végigegyeztettem volna a feladatlapot, valamelyest rajtam is erőt vett volna Z. zaklatottsága.
– Szerinted milyen eredménnyel oldottad volna meg ezt a feladatlapot? – kérdezte volna Z.
– Az a helyzet, hogy fogalmam sincs.
– Ez az, látod, b*’z’ki, hogy már fogalmunk sincs! – mondta volna kissé sörös, kissé drámai hangsúllyal Z.
Ezzel a mélyértelmű dialógussal ért volna véget e bejegyzés előzménye; de mire megszülethetett volna „fölülírta” az idő…
E bejegyzés azzal kezdődik, hogy egy olyan személlyel sétálunk, megyünk lefelé az utcán, akinek gondolatai igen fontosak számomra, s bár százágra süt a Nap és a rosszullét környékez (sajnos, ez már csak egyre rosszabb lesz: néhány éve még teljesen hideg- és melegálló voltam, nem volt olyan fagy vagy hőség, ami a legkevésbé is megérintett volna – ma pedig… lehet, hogy nem csak velem van gond, lehet, hogy a mai hidegek és melegek természete sem a régi már?), (beszélgetőpartneremre) minden erőmmel figyelek.
Beszélgetőpartnerem arról mesél, hogy miután közel egy hétig javította érettségiztető tanárként a RAJZ ÉS VIZUÁLIS KULTÚRA KÖZÉPSZINTŰ ÍRÁSBELI VIZSGA feladatlapokat, miután többször is nekifutott a teljesen értelmezhetetlen és esetleges javítókulcs alapján értékelni az érettségizők válaszait, miután végülis komoly munkával sikerült valamiféle értelmes és védhető kompromisszumot kialakítania saját józan esze, szakmai becsülete és a javítókulcs rá nézve kötelező önkényességei között, szóval, miután egy nappal a leadási határidő előtt kijavította és véglegesítette a feladatlapok eredményeit, feljebbvalói közölték vele, hogy az Oktatási Hivatal új (javított) javítókulcsot adott ki a RAJZ ÉS VIZUÁLIS KULTÚRA KÖZÉPSZINTŰ ÍRÁSBELI VIZSGA-feladatlapokhoz, mivel az eredeti javítókulcs a javításra-értékelésre alkalmatlannak bizonyult.
Sétálunk, megyünk lefelé az utcán, a Naptól felforrt aggyal figyelek és gondolkozom és a Z.-vel a kocsmában átélt sörös világfájdalmunk (és zaklatottságunk) itt sétál mellettem, testet ölt egy számomra fontos személy kiszolgáltatottságában és (némi túlzással) ellehetetlenülésében. Lehet, hogy nem csak velünk van a gond, lehet, hogy a mai hidegek és melegek természete sem a régi már?
(A 2011. évi RAJZ ÉS VIZUÁLIS KULTÚRA KÖZÉPSZINTŰ ÍRÁSBELI VIZSGA-feladatlap és a (javított) javítókulcs a Világhálón is elérhető, letölthető.