„Nyelvünkkel diadalmaskodunk, velünk van a mi szánk: ki lesz rajtunk úrrá?”
Ezt Kalocsai kérdezte mesterkélt finomkodással tetszelegve (lsd. affektál), ahogyan ő az emelkedetthangúságot (lsd. patetikus) elképzelte.
Pazárt mindig lenyűgözte Kalocsai nagyvonalúsága.
„Figyeld az öltönyét, meg a karóráját! Öregem…”
A sokgondolatú Dunai csodálta, ahogyan a rádióból még gyermekszínészként kirúgott srác, mára az ország elsőszámú hazavesztő-vezetője lett.
„Csutikám, ez ám a karrier!”
Csutak ekkor már tartós émelygéssel, és a stressz kiváltotta gyomorfekéllyel kínlódott. (Ezenkívül érzékeny lett minden időjárás változásra, és az aranyere is nagyon fájt, a karja rendszeresen elzsibbadt, porckorong-sérve pedig kizáródott.)
„Az Úrban bízom én. Hogyan mondhatjátok nekem: Menekülj a hegyekbe, mint a veréb!”
„Mi van?!” Pazár úgy érezte, megint lemaradt valamiről. „Most mi bajod van, Csutak?”
„Csak az, csak az, hogy: hiábavalóságot mond mindenki a felebarátjának, álnok szájjal, kétszínűen beszélnek. Meg hogy: saját lelkét gyűlöli, aki szereti a gonoszságot, hát még mindig nem értitek? Pazár! Dunai! A saját lelkét gyűlöli!”
Kalocsai ekkor megígérte Pazárnak, hogy beveszi egy tuti bizniszbe, Dunainak pedig felajánlott egy felügyelőbizottsági széket.
Ők hárman ittak még fejenként három-négy rozspálinkát.
Csutak boldogan ment haza.
(Ajánlott irodalom: Zsoltárok könyve)