(Adalék a Tégy a motiválatlanság ellen! c. felhíváshoz)
Sámánnak, Gaspernek, Építésznek, Weisz Hubának és minden jóakaratú nicknek
Valóság nagybátyánk a kocsmában ült. Előtte, az asztalon, tucatnyi sörösüveg. Az egyik száján légy pihent. Valóság nagybátyánk folyamatosan maga elé motyogott.
Csak álltam és néztem, és nem tudtam róla levenni a szemem. Miközben már Mancika rég kirakta elém a pultra a két deci száraz fehéret, én még mindig csak Valóság nagybátyánkat figyeltem: ahogy ült ott, görnyedten, üres tekintettel a semmibe meredve, motyogva.
- Mit mond? - kérdeztem Mancikát.
- Mindig ugyanazt - szólt ki a mosogatásból Mancika.
Cigarettára gyújtottam és tovább figyeltem.
Egyszer csak Valóság nagybátyánk ültében kihúzva magát felém fordult, a szemembe nézett és, minden kétséget kizáróan, ezt mondta:
- Logikus, esztétikus, etikus.
Egyúttal, egy bizonytalan lendülettel, megpróbált felállni is; sikertelenül: térdei megrogytak, előrebillent, támaszkodó kezeivel sörösüvegeket sodorva le az asztalról. A kocsmát betöltötte a kövezetre hulló üvegek csörömpölése.
Valóság nagybátyánk visszazökkent székére és fejét a sörtócsában pihenő karjaira hajtotta.
Mancika felé fordultam, a jelenet hatását kutatva. A mosogatóban ugyanúgy zubogott a víz, mint néhány pillanattal előbb, Mancika azonban nem volt sehol. Riadtan néztem körül. A kocsma teljesen üres volt.
Most, hogy így visszagondolok, kicsit elkapkodtam én azt a menekülést, legalább a két deci fehéremet megihattam volna. Ha már Mancika kitöltötte.