Tour de France.
A 16. szakaszon tekernek a biciklisták.
Nézem a közvetítést. Ebéd után vagyok - rottyantottam, pirítottam egy jó slambucot: wokban -, leheveredett állapotban.
Le a Grand-Saint-Bernardról, fel a Petit-Saint-Bernardra igyekeznek a kitartóbbak. A háttérben feltűnik a monblan (írd: Mont Blanc). A peloton nyúlik, ritkul. Lance Armstrong, a nagy visszatérő csapatrádiója megszólal. Megigazgatja kissé a fülhallgatót és figyel.
Nyugodt hang, alatta zúg a kísérőautó motorzaja.
"Mint a Montblanc csucsán a jég,
Minek nem árt se nap, se szél,
Csöndes szívem; többé nem ég;
Nem bántja újabb szenvedély.
Körültem csillagmiriád
Versenyt kacérkodik, ragyog,
Fejemre szórja sugarát;
Azért még föl nem olvadok.
De néha csöndes éjszakán
elálmodozva egyedül -
Mult ifjuság tündér taván
Hattyúi képed fölmerül.
És ekkor még szivem kigyúl,
Mint hosszu téli éjjelen
Montblanc örök hava, ha túl
A fölkelő nap megjelen..."
Öregszem, gondolta Lance Armstrong, majd kiállt a nyeregből és belehúzott.