Tegnap, augusztus 29-én találkoztam egy irodalmi portál egyperces novella pályázatával, a szerelem a téma, beküldésének határideje 20-án volt - így jártunk.
Pedig megihletett:
1.
Mottó: „Már egy hete folyton csak esett az eső.”[1]
A férfi, aki a megszólalásig hasonlított Richard Brautiganra, legalábbis annak a fényképnek alapján, amelyik az illető, később öngyilkosság áldozatává vált, jeles amerikai íróról készült egy San Franciscó-i kora estén a Washington tér Benjamin Franklin-szobra mellett; a férfi, bajusszal és szemüveggel, egy lavór meleg vízben állt – meztelenül.
Az a már kétszer elvált asszony, akivel ekkor összeköltözött társas viszonyban élt, egy cinvödörben vizet rakott még fel a tűzhelyre. Vasárnap délután volt, kinn zuhogott az eső. Odabenn a mosdóvíz forró párájától és a cigarettafüsttől volt sűrű a levegő.
2.
Mottó: „Nem, ez nem Rio de Janeiro, sokkal rosszabb annál!”[2]
Az asszony ültében és cigarettáztában az olajzöld konyhaszekrényre könyökölt a konyhában, több helyisége nem volt már az apai örökségnek: a hosszúháznak, amit az ól felől megbontva, mint építőanyagot apránként eladogatott, és fonnyadt tekintetével a férfit nézte.
Csapzott cigánygyerekek ingerelték a kerítésnél a kutyát.
3.
Mottó: „… és mindenütt nyomodban jár a zaklattatástól való rettegés.”[3]
Már tudta, hogy amint a fürdőző befejezi a mosakodást; kiadja az útját.
Aztán majd este a kocsmában, ahol már mindenki jólértesült lesz, három deci fehér takarásában áthajol a pulton Mancikához, és a fülébe sugdos kajánul, pajzán beszédet, hogy a Bécikének akkora csak, mint egy kukac. És akkor így már minden érthetővé válik.
És, hogy kifelé menet rá sem fog nézni arra a bajszos, szemüveges férfire, aki a kijárat melletti asztalra könyökölve sörözik majd, és már a nyelve hegyén az, amit őróla szándékszik mondani széles vigyor kíséretében, amint kilép az ajtón; őreá halálos betegség vár, Bécikére pedig hajléktalan szálló a nagyvárosban.