Kedves András!
Lelkiisemeretem penitenciája űz-hajt, hogy végre annyi halogatás után engesztelő sorokat írjak Neked, hisz nagy testi bajod közepette én bizony megfeledkeztem rólad, pedig annyi mindent köszönhetek Neked -- láthatatlanul. Összefűz a múlt pörölye, komor októberünk, amely édesapádat és az enyémet, téged és engemet sosem hagy békén, de hogy a pokol üzekedni akar a szívünkön, Mi kifogunk rajta -- és írunk, írunk, álmodunk néha, mert malmainkban lággyá lelkünk őrletik.
Remélem e poétikus levelem elviselhető fizikai állapotban talál, talán már fenn is éltek Budapesten szerető lányaitok közelében, óvó féltésében. És erre nagyon nagy szüksége van a teste árnyékát lassan meglátó-elfogadó embernek, mert a szellem szárnyalna még, de a test akadozik, megbotlik, a mosoly elakad félúton. Apósom-anyósom is belekerült ebbe az őrlető malomba, s már két éve néha a téboly szélére sodortatva vagyunk, annyira nehéz épp ésszel-lélekkel is elfogadni a lassan leselkedő enyészetet. Micsoda heroikus küzdelme ez a szeretetnek a test ördögének jelenvalóságával?
Ha ily halál tekeredne rám, mint anakonda, el tudnám-e viselni? Ez egy dantei kérdés. S nincs felelet... A szellem szolgája csak dadog, ha egy ilyen „kés” szorul a torkának. A test, amely lassan eltávozik belőlünk.
Ezért én a legnagyobb diáki és baráti szeretettel gondolok rád nagypéntek előestéjén, kívánva s a legjobbat kiáltva neked, „mint rossz gégémből” balázsolva, kitelik... A hála mellé újként őrizzenek gőgicsélő kisded írásaim, vigaszodra-vígságodra...
Áldott Húsvétot Neked, az irodalom örökké felkent szent és alázatos szolgájának és követő szeretteidnek! B-től és családjától kívánva.
2012. április havának 5. napján