Időutazásra jelentkeztem egy hirdetés nyomán.
„Idő- és irreális utazások mindenkinek – családoknak is!”
A cég rendkívül korrekt módon járt el, bár a hirdetés eredeti szövegéből kimaradt, hogy a jövőbe utazás iránya …-i dátummal le van határolva. A rendszer csak …-ig (év, hó, nap; minden – csak az óra és a perc hiányzik) engedi a realizálást. Az rendelkezésre álló intervallum pedig, lássuk be, oly kevés, addig talán még meghalni sem érdemes.
Így kaccantott a pult mögött ülő cicababa.
Jól van, mondtam, legyen hát a múlt, de oda csak egyedül megyek, a családot nem fizetném be.
Jobb is volt így. Sokáig tartott az út, s nem is jutottam csak a XVI. századig.
Az indulás pillanatában olyan lettem, mint apám, aztán mint nagyapám, mint dédapám, ükapám … míg meg nem pihentem egy folyóparti várban. Aki ott fogadott, abban ráismertem apámra, nagyapámra, dédapámra, ükapámra…
Jó darab ideig maradtam, maradtomban töltekeztem, majd visszajöttem.
Így most már elviselem azt a kis időt …-ig.
Addig is elindulok egy irreális utazásra a gyerekekkel; Na’Conxypánban hull a hó.