Elvtársak, az ideológiai harc fokozódik!!!
Ha volna valaminek létjogosultsága – „életértéke” – a történeti, szociológiai és politológiai irodalomban, ha volna „értelme” bármit is kutatnia a ma társadalomtudósainak (és nemkülönben a ma szociálpszichológusainak!), akkor az elsődlegesen az 1990 utáni magyar demokrácia, a harmadik magyar köztársaság „genezise” (1986 – 1994), s különösképp a pártállami, majd egykori pártállami elit (politikai, gazdasági és kulturális elit) szerepe és mozgásai ebben a folyamatban. Ma még csak „visszaemlékezések” (pontosítsunk: „ki-, be- és elszólások”) formájában jutunk valóban érdemi – a viszonyokat mélységükben megvilágító – információkhoz erről az időszakról; ám az ekkor/akkor történtek alapos és szisztematikus föltárása nélkül csak a jelenlegi „krízis” egyre gyorsuló mélyülésére számíthatunk.
Huizinga értekezik egyhelyütt arról, hogy a történelem megértésének feltétele (lehet) dramatizálhatósága. (És tényleg!) Most ehhez a módszerhez próbálunk folyamodni, némiképp dramatizálni a közelmúltat, mintegy egy egyszerű választási sémában bemutatni a „baloldali” alternatívát és a következményeket.
A rendszerváltoztatás pillanatában – valószínűleg, nincs aki kétségbe vonná e tényt – egyetlen „hiperstruktúra” létezett a magyar társadalomban: a későkádári elit kapcsolati hálója. A Párt az utolsó pillanatig igyekezett kezében tartani a politikai folyamatok irányítását, de ezzel párhuzamosan – éppen e kapcsolati háló révén és mentén – hozzálátott a maga „alternatív rendszerváltozásának” lebonyolításához. (Közismertsége miatt bizonyára fölösleges volna e tény bővebb fejtegetése.) A demokrácia első négy éve és a baloldal újjászervezése (Demokratikus Charta: az újrastrukturálódott – „újraregulálódott” ? – „későkádári elit” és az akkor ellenzéki (bal)liberálisok ideológiai-politikai véd- és dacszövetségének létrehozása és bejáratása) azt a tapasztalatot szülte az MSZP és SZDSZ (és az általuk képviselt csoportok) számára, hogy pozícióik megvédésének és erősítésének leghatékonyabb – vagy talán: egyetlen lehetséges? – módja a politikai küzdelem minél szimbolikusabb, minél erősebben ideológiai síkra terelése. A fölismerést tettek követték.
(Közbevetőleg: a posztkommunisták és balliberálisok egymásratalálása korántsem volt történelmi szükségszerűség. Nyugati típusú demokráciákban a balliberálisoknak, mint az etatista törekvések gátlóinak, mint a társadalmi progresszió serkentőinek stb. jól funkcionáló szerepük van/lehet a társadalmi működésben. A magyar ballib is pozícionálhatta volna magát e minta szerint. Ehelyett azonban a „legreakciósabb” politikai tényező, a posztkomm utódpárt fegyvertársául szegődött. Aminthogy az Utódpárt előtt is számos lehetőség állott, amikor szövetségest és ideológiát választott „harcához”: itt van mindjárt a klasszikus szociáldemokrata értékrendszer vagy, ad absurdum, a szélsőséges nacionalizmus…)
E szocialista-balliberális ideológia-politikai hadviselésnek nem képezte/képezi, mivel nem képezhette/képezheti bázisát koherens filozófia, mégkevésbé koherens etika. Ha föltételezzük, márpedig nincs rá különösebb okunk, hogy ne föltételezzük, hogy a „baloldal”-on is erkölcsi lények politizáltak/politizálnak, akkor azt is nyilvánvalónak kell tekintenünk, hogy e szövetségkötés következményeként a „hitelesség” ki kellett, hogy töröltessék az „oldal” politikai szótárából. (Erről ismételten nem szükséges hosszabb magyarázatokba bocsátkozni: bárki, aki áttekinti a magyar „baloldal” elmúlt körülbelül tizenöt évének történetét, mindenütt ott láthatja az egyre erősödő, majd katasztrofális méreteket öltő erkölcsi és szellemi eróziót.)
Az ideológiai harc célja: az értelem feletti uralom megszerzése. Az ideológiai harc legfontosabb eszköze: a vulgarizált tudás. Úgy a szocialisták, mint a balliberálisok teljes mértékben tisztában voltak azzal, hogy a posztszocialista társadalom (a diktatúrából éppen kilépő és a polgári demokrácia intézményi és társadalmi kereteit létrehozni-kiépíteni készülődő országlakosság) számára nem tudnak az átmenetre vonatkozó programot biztosítani. Szövetségkötésük első pillanatától máig – figyeljük meg – még csak föl sem merült efféle törekvés. Átfogó politikai, gazdasági vagy társadalmi koncepciónak még csak nyomával sem találkozunk sokéves kormányzásuk során; amit látunk, az a szociális demagógia és a doktriner liberalizmus olykor groteszk, máskor abszurd kombinációjának/kombinációinak kijátszása minden és mindenki ellen, ami vagy aki – vélhetően vagy tényszerűen –veszélyezteti pozícióikat. Gyakorlatilag nyers ideológiai terrort folytatnak a társadalom egésze ellen: koherens ideológia nélkül. Kormányzásuk nem más, mint (a házikedvencekkel együtt sem több, mint) két-, két és félmillió – nem is túlságosan bújtatott – diktatúrája tízmillió felett. Amely azonban (egy általuk is felismert és ezért rettegett) paradoxonon áll: „hogy pozícióinkat meg tudjuk őrizni folyamatosan harcban kell állnunk, blokkolnunk kell mindennemű szerves társadalmi szerveződést, önvédelmi mechanizmust, ad absurdum: le kell győznünk a társadalmat. Ám ezek a pozíciók csak egy működő, életképes (és így ellenállásra is képes) társadalomban képeznek értéket. Ha végképp megtörtük, legyőztük a társadalmat, akkor milyen pozíciókért is folytattuk/folytatjuk a harcot”?!
Úgyhogy:
Elvtársak, az ideológiai harc fokozódik!!!