...ami valóban van...

„… minden, ami valóban van, az elmúlt már, s (…) egyedül az van, ami valóban elmúlt. Aki ragaszkodni akar ahhoz, hogy az emberiség múltjának nincsen már tulajdonképpeni életértéke, hanem csupán figyelmeztetés vagy tanítás szempontjából hasznos a jövő számára – mert hiszen a múlt nem tud valóban cselekedni –, annak vállalnia kell azt is, hogy saját életét is a mai napig, sőt előre, az utolsó pillanatig megtagadja, mint értéktelent. Aki megérti azt, hogy a kultúra formát adás, az belátja azt is, hogy a legmagasabb formák, amelyeket megismerni az emberi szellemnek megadatott, pszichológiai értelemben mindig (…) menekülés – a jelentől – voltak.” (Johan Huizinga)

...az emberek szeretik ugyan az igazságot, de...

„Miért igaz a mondás, hogy az igazságnak gyűlölet a magzatja? (...) Azért, mert az emberek szeretik ugyan az igazságot, de úgy, hogy aki másvalamihez ragaszkodik, azt akarja, hogy az legyen az igazság; s mivel senki sem akar tévedni, mindenki húzódozik annak bebizonyításától, hogy tévedésben leledzik! Amiatt gyűlölik tehát az emberek az igazságot, amihez mint igazsághoz ragaszkodnak! Az emberek szeretik az igazság fényét, gyűlölik ellenük bizonyító erejét! Becsapódni nem akarnak, becsapni inkább;  szeretik tehát az igazságot, mikor önmagát eléjük tárja, gyűlölik, mikor leleplezi őket. Pedig bosszút áll rajtuk: ujjal mutat azokra, kik mindenképpen húzódnak a leleplezés elől, önmagát meg nem tárja fel nekik!” (Szent Ágoston)

Egyébként javaslom...

Ceterum censeo Carthaginem esse delendam! (Cato)

MAGYAR IDŐ

Mélymagyarveszély!!!

A legolvasottabb bejegyzések

Korábbi bejegyzéseink...

...teljes címlistája megtalálható az oldal alján, A BLOG TARTALMA (VALAMENNYI BEJEGYZÉS) c. dobozban.

Friss topikok / (Leg)Utóbbi hozzászólások

Keresztény-blogok

Címkék

Címkefelhő

A BLOG TARALMA (VALAMENNYI BEJEGYZÉS)

Creative Commons Licenc

„keserűek vagyunk, amikor / nem akarunk példák lenni...”

2008.09.11. 18:32 bbjnick

A tévén bemutatott szexről: elvek és tények

Címkék: magyarország rendőrség tények elvek feketelyuk mancika

 
Ennyi rendőrautót még a kilencvenöt-kilencvenhatos Nagybudapesten, a Kossuth-téri MIÉP-naggyűlés idején sem láttam. Pedig ott-akkor legalább félmillióan énekeltük együtt a Boldogasszony Anyánkat.
 
Bandukoltam lefelé a főutcán és itt is két rendőrautó, ott is egy mikrobusz (és egy rendőrautó), és rendőrök, kékben, fehérben, feketében. No, majd megkérdem Mancikát, gondoltam magamban, ő biztosan tudja, mire föl ez a „fokozott jelenlét”.
 
Mancika nem tekint engem férfinak. Annak idején kissé feszélyezett ez a tény a vele való kommunikációban, mára már megszoktam. Mancika számára a férfi hangos, legalább száz kiló és jó vendég (nem csak potyázni jár a kocsmába, de fogyaszt is). Mancika, nyilván, úgy gondolja, mivel nem várhat tőlem túl sokat (az én két vagy kétszer két deci száraz fehérborom, ugye, nem az a kifejezett tétel a forgalomban), én se várjak tőle többet, mint ami az üzletmenet érdekében elengedhetetlen.
 
Miután köszöntem, rendeltem és fizettem, óvatosan megpendítettem a „fokozott jelenlét” kérdését: nem tudja-e véletlenül mi ez a sok rendőr mindenfelé?
 
– Cigánybalhé – kaptam meg a Mancikától a lényegretörő választ.
 
Mit tehettem mást, elfogadtam, hogy Mancika ennyi információra méltat és a borra koncentráltam figyelmemet. Miután az első korty szétáradt a gyomromban, kedvet kaptam egy kis ejtőzésre. Hosszában végignéztem a kocsmán (ez egy keskeny és hosszú kocsma, no): találok-e üres asztalt? Egyetlen szabad asztalt láttam, hátul a sarokban, kaptam hát magam és odatelepedtem.
 
Ahogy ott üldögéltem és kókadoztam, a kocsmazajból idegen világokba menekülve, egyszer csak egy sörörüveg jelent meg előttem az asztalon. Az üveget egy kéz tartotta, a kéz pedig Z. barátom keze volt.
 
– Szabad ez a hely? – kérdezte és leült.
 
Z. nem volt egyedül. Vele volt E. is, ő is sörösüveggel érkezett és ő is helyetfoglalt az asztalnál.
 
E.-t nagyon ritkán látom, így beszélgetésünk első szakaszában az ő sorsának, az utóbbi egy-két évbeni, alakulásáról folyt közöttünk a szó.
 
E. számomra igen érdekes figura, afféle „bírom az ilyet”-típus. Bár amilyen érdekes, mifelénk olyan tipikus is. Fiatal értelmiségiként, mint a demokratikus ellenzék oszlopos tagja, a magyar liberális párt ügyvivői tisztségéig vitte, majd szakítva az árulókkal, a magyar nemzeti radikálisok egyik legszerényebb és ugyanakkor legaktívabb eksönmenje lett, folyamatosan a határontúlt járta, ahol, nem utolsó sorban, segélyszállítmányokkal látta el az idegenbeszakadt nemzettestet. Ám, hogy ott is kitelt az esztendő (aki próbálta, tudja: hogy van ez?!), önálló politikai koncepciók kidolgozásába és kivitelezésébe kezdett. Ezt követően állami hivatalnoknak állt és ő, aki saját szakterületén csúcsértelmiségivé válhatott volna (ha hagyják, és ha hagyja, hogy hagyják), ma a leglélekölőbb és legmocskosabb bürokratamunkát végzi. És nem panaszkodik. Most sem panaszkodott, ivott és (szükség szerint) halkan kommentált.
 
Ugyan Z.-t nagyon tűzbe hozta az újonnan működésbe állított CERN-ciklotron híre és folyamatosan arra terelte a társalgás menetét (különösképpen az izgatta, hogy hogyan vagy hogyan nem fogjuk észrevenni, ha elnyelt minket egy feketelyuk?!), valahogyan mégiscsak adódott egy pillanat, amikor feltehettem a kérdést:
 
– Nem tudjátok véletlenül, hogy mi volt itt tegnap este, mire fel az a k*rva sok rendőr?
 
Tudták. És bár kissé különböző tálalásban adták elő a történteket, de lényegében ugyanazt mondták; nagyjából-egészében a következőket tudtam meg tőlük:
 
Tegnap este a kocsma tele volt Tényekkel. Volt, aki inni jött, volt aki potyázni, mások a társaság kedvéért vagy mert nem volt jobb dolga. Mancika, szegénykénk, odahúzta a lakodalmasnak, hogy valahogyan el bírja viselni a hangoskodást, majd fölrobbant a mjuzikcenter. És ennek az emelkedett hangulatnak a kellős közepébe egyszer csak betoppant néhány Elv. Bár ezek az Elvek első látásra kitűntek a Tények közül jólöltözöttségükkel és könnyed, mondhatni hanyagul könnyed mozgásukkal-viselkedésükkel, mégsem alakult ki közöttük konfliktus, mivel, amint megérkeztek, azon nyomban mindenkit meghívtak egy körre. A Tények, bizalmatlanságukat ideiglenesen félretéve, kapva kaptak az ingyenkörön, nemkülönben a másodikon és, persze, a harmadikon is. Az Elvek letelepedtek asztalaikhoz, kedélyes, már-már bizalmas beszélgetésbe elegyedtek velük, miközben folyt a szesz. Bármennyire is szokatlan volt a szituáció, egyre több Tény érezte úgy, hogy ezek az Elvek, végeredményében, nem is olyan rossz Elvek: szokatlan módon figyelnek rájuk, bíztatják őket, bólogatnak és, a barmok, még fizetnek is, mint a katonatiszt. Nagyjából így teltek az órák; voltak, akik tánccal, voltak, akik énekkel múlatták az időt, csilingeltek a játékgépek, néhányan a kocsma előtt a küzdősportokat gyakorolták, míg mások az Elvekkel osztották meg nézeteiket a világ rendjéről (és viszont). Ám egyszer csak egy Tény-szerű ordítás hasította ketté ezt az idillikus ájert:
 
– Mi az hogy nincsen több, ******************?! – üvöltötte egy Tény a pult mögött holtfáradtan pakolászó Mancikának.
 
De Mancikának már nem volt kedve beszélgetni. És nem volt már kedve elmagyarázni sem, hogy az Elvek nem fizetnek több kört és a bazár bezár, hanem, egy, az állapotát meghazudtoló friss mozdulattal kikapta a pult belső polcáról a napi bevétellel már korábban előkészített vaskazettát, majd (ugyanebből a lendületből) kivágta az iroda ajtaját és eltűnt mögötte.
 
Az alkoholtól és az önérzettől fölhevült Tények kiáltozva keresték az Elveket, akik, természetesen, már rég nem voltak sehol; kitódultak hát a kocsma elé és mint az elszabadult szennyes ár, mindent magukkal sodorva zúdultak végig a főutcán. Aki és ami eléjük került azt letaposták, összetörték, kétségbeesésük és haragjuk mindenki és minden ellen fordult, mindenkiben és mindenben önmaguk kétségbevonását látták. Végül egymásnak estek. Mire a rendőrség kiérkezett az incidensnek már számos sebesültje volt. Hét járókelőt és kilenc Tényt kórházba szállítottak, tizenöt Tényt őrizetbe vettek; az Elveknek nyomát sem találták.
 
– Mondok tanulságot!– ajánlotta hosszú hallgatás után Z., miközben hazafelé ballagtunk a kissé már hűvös éjszakában. – Mondok mindjárt kettőt! Egy: a tények makacs dolgok; kettő: az elvbarátod nem föltétlenül a barátod.
 
Ezután újból hallgatásba merült, majd a ciklotron működési elvét (amiről nyilvánvalóan fogalma sem volt) próbálta számomra is érthető módon előadni. De ezt már nem fejezhette be, mivel egy rendőrautó állt meg mellettünk, amiből három rendőr szállt ki – igazoltattak bennünket. Miközben az iratainkat nézegették, eszembe jutott, hogy legutóbb 1986. október 23-ának hajnalán igazoltattak és elmosolyodtam.
 
– Mi olyan vicces?! – horkant rám az egyik közeg.
 
Talán életemben először nem válaszoltam egy nekem föltett kérdésre.
 
 
Lásd még:
 
 
 
 

3 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://magyarido.blog.hu/api/trackback/id/tr88659039

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Gasper · http://tajkep.blog.hu/ 2008.09.12. 12:50:40

Gratula az írásodhoz!!! Most egyelőre ennyi :)

inszeminator · http://inszeminator.blog.hu 2009.11.18. 21:07:36

Ó a ciklotron az szinte semmiség.
Amikor elmagyaráztam a Lenines őrvezetőnek, csak bólintott.
Eccerű, azt mondta.
Aztán sorakozót rendelt vacsoraosztáshoz...

bbjnick · http://bbjnick.blog.hu 2009.11.19. 02:19:23

@inszeminator:

:-) (...) :-) (...) :-) ...

ü
bbjnick:-)