...ami valóban van...

„… minden, ami valóban van, az elmúlt már, s (…) egyedül az van, ami valóban elmúlt. Aki ragaszkodni akar ahhoz, hogy az emberiség múltjának nincsen már tulajdonképpeni életértéke, hanem csupán figyelmeztetés vagy tanítás szempontjából hasznos a jövő számára – mert hiszen a múlt nem tud valóban cselekedni –, annak vállalnia kell azt is, hogy saját életét is a mai napig, sőt előre, az utolsó pillanatig megtagadja, mint értéktelent. Aki megérti azt, hogy a kultúra formát adás, az belátja azt is, hogy a legmagasabb formák, amelyeket megismerni az emberi szellemnek megadatott, pszichológiai értelemben mindig (…) menekülés – a jelentől – voltak.” (Johan Huizinga)

...az emberek szeretik ugyan az igazságot, de...

„Miért igaz a mondás, hogy az igazságnak gyűlölet a magzatja? (...) Azért, mert az emberek szeretik ugyan az igazságot, de úgy, hogy aki másvalamihez ragaszkodik, azt akarja, hogy az legyen az igazság; s mivel senki sem akar tévedni, mindenki húzódozik annak bebizonyításától, hogy tévedésben leledzik! Amiatt gyűlölik tehát az emberek az igazságot, amihez mint igazsághoz ragaszkodnak! Az emberek szeretik az igazság fényét, gyűlölik ellenük bizonyító erejét! Becsapódni nem akarnak, becsapni inkább;  szeretik tehát az igazságot, mikor önmagát eléjük tárja, gyűlölik, mikor leleplezi őket. Pedig bosszút áll rajtuk: ujjal mutat azokra, kik mindenképpen húzódnak a leleplezés elől, önmagát meg nem tárja fel nekik!” (Szent Ágoston)

Egyébként javaslom...

Ceterum censeo Carthaginem esse delendam! (Cato)

MAGYAR IDŐ

Mélymagyarveszély!!!

A legolvasottabb bejegyzések

Korábbi bejegyzéseink...

...teljes címlistája megtalálható az oldal alján, A BLOG TARTALMA (VALAMENNYI BEJEGYZÉS) c. dobozban.

Friss topikok / (Leg)Utóbbi hozzászólások

Keresztény-blogok

Címkék

Címkefelhő

A BLOG TARALMA (VALAMENNYI BEJEGYZÉS)

Creative Commons Licenc

„keserűek vagyunk, amikor / nem akarunk példák lenni...”

2010.05.29. 15:55 bbjnick

A kötcsei dilemma, a Székely himnusz és a torokszorító szégyen (A HírTV „adaléka” a „Nemzeti Együttműködés Rendszeré”-hez)

Címkék: média közösség nemzet hírtv kötcse magyarország jobboldal szabadság elit valóság magyarság erkölcs kereszténység hagyomány székely himnusz sorskérdések méltóság mélymagyar dobszay lászló

Nem volna itt az ideje „precizírozni” a „kötcsei beszédet”?

„Nyitott szemmel aludjatok, jó emberek. Mint a viaszbabák. Mint a játékbabák.” (dia.pool.pim.hu/html/muvek/SUTO/suto00022a_kv.html)

2010. május 27-én, este nyolc óra után néhány perccel, a HírTV Rájátszás című műsorában a műsorvezetőnő (N*gy K*talin) egy (nyilván, a műsorszerkesztő által az orra alá dugott) tematizáló-műsorbevezető felkonfban a következőt „üzente” Dobszay Lászlónak: „a tudományosságról meg csak annyit, hogy a fajelméletet is tudósok alapozták meg”. (A műsort, sajnos, nem találtam a HírTV honlapjának videoarchívumában; amint fölkerül, idelinkelem.)

Először megdöbbentem, majd elszorult a torkom a szégyentől. Ennyire mélyre süllyedtünk volna?

Az „üzenet” előzménye röviden a következő:

Nemrégiben a Story TV egy műsorában vita alakult ki D*ssewffy Tibor és a többi vendég között a Székely himnuszról. A vitát az váltotta ki, hogy D*ssewffy széljobbos politikai manipulációkra fölhasznált „középszerű műdalként” jellemezte a Székely himnuszt. A jelenlévők többsége erre úgy reagált, hogy (különféle érvekkel) figyelmeztette: nagyon félreérti a „székelyhimnusz-jelenséget”, ha csak ennyit lát/fog föl belőle. (mandiner.hu/cikk/20100509_a_szekely_himnusz_egy_kozepszeru_mudal & mandiner.blog.hu/2010/05/12/a_kozepszeru_mudal)

A vita a sajtóban és, természetesen, a zinternetes „véleményvilágban” is hullámokat vetett. A D*ssewffy-párti érvbajnokok – 1 db hivatkozásként – előhalásztak egy 2006-ban a HVG véleményrovatában megjelent Dobszay László-jegyzetet, amiben a szerző (Dobszay) többek között „tömény giccs”-ként írja le a Székely himnuszt. (hvg.hu/hvgfriss/2006.31/200631HVGFriss170) S ez éppen elég volt ahhoz, hogy az ú.n. jobboldalon Dobszay László „ellenséggé” váljon, mégpedig olyannyira, hogy a HírTV-ben, főműsoridőben, üzenjen neki a „példátlan méretű nemzeti összefogás”: ne jöjjön itt Dobszay (a zenetudós) zeneesztétikai szempontokkal, mert azok itt irrelevánsak; nyilván, fogalma sincs arról, mit jelentett a Székely himnusz azoknak, akik az elmúlt kilencven évben idegen elnyomás alatt éltek és „a tudományosságról meg csak annyit, hogy a fajelméletet is tudósok alapozták meg”.

Az, aki Dobszaynak (a „példátlan méretű nemzeti összefogás” önjelölt szószólójaként) „üzent” (aki ezt a gyalázatos tematizáló-műsorbevezető felkonfot írta) a lakájmédia legmélyebb bugyrából böfögött fel, abban bízva, hogy ezzel gazdái kedvére tesz. Szavaiból világos, hogy sem Dobszay hivatkozott jegyzetéről, sem magától Dobszayról, sem a magyarságról, sem az elemi tisztességről, sem a józan észről fogalma sincs. Biztos, hogy ilyen „támogatásra” van szüksége egy konzervatív-nemzeti kurzusnak? Nem volna itt az ideje „precizírozni” a „kötcsei beszédet”? (magyarido.blog.hu/tags/kötcse)

Mert mit is ír a HVG-s jegyzetben Dobszay a Székely himnuszról? (Mivel az eredeti cikkhez csak regisztrált olvasók férhetnek hozzá a hvg.hu-n, ezért idemásolom teljes terjedelmében.)

„A >>székely<< himnusz

2006. augusztus 02., szerda

Utolsó frissítés: 2010. május 21., péntek, 12:44

Címkék: Himnusz; székely himnusz;

   Sok mindenért sajnálom a székelyeket, de legjobban talán a - mostanában egyre több politikai rendezvényen is elhangzó - >>székely himnuszért<<. Ennél biztosan jobbat érdemeltek.

   Mindenekelőtt: nehéz elképzelni magyartalanabb dallamot. Mindaz (ritmus, dallamvezetés), amit Kodály, Bárdos és mások annak idején úgy tanítottak, hogy ellenkezik a magyar zenei hagyománnyal, mint egy állatorvosi lóban, mind együtt megtalálható benne. S nehéz elképzelni csúnyább dallamot. Ez az, amire azt mondják: tömény giccs.

   És a szöveg? Szerinte népünket nem Isten, hanem a Végzet vezeti, göröngyös úton, sötét éjjelen. A segítséget Csaba királytól várjuk, de nem világos, hogy a győzelmet ő itt fogja-e megadni, vagy vezetésével emigrálunk a Tejútra. A göröngyös út végül nem a csillagos égben elnyert győzelemhez vezet, hanem a tengerbe, olyan tengerbe, mely a népek harcától zajlik (a tenger, amint zajlik?). Ott a székelység egy különös sziklává válik: míg a szikla a Bibliában, a költészetben a szilárdság, biztonság jelképe (>>én erre a kősziklára építem Egyházamat<<), addig ennek a tengerben álló sziklának az a tulajdonsága, hogy porlik.

   Ez a porló szikla a maroknyi székely. (De ha csak maroknyi, akkor nem volt-e törvényszerű Trianon és Erdély elvétele?) Nem elég baj a porlás, még amellett fejünket (a szikla-főt?) is újból és újból elborítja a zajló tengeren. Ilyen nagy bajban mégiscsak előkerül a végzet és Csaba királyfi helyébe Isten, aki nem hagyja elveszni Erdélyt.

   A székelyeknek sohasem volt külön himnuszuk. Ez a >>himnusz<< sem Erdélyben keletkezett, hanem Budapesten. Az 1920-as években kezdtek szervezni a Zugligetben >>tavaszi nagyáldozatokat<<, a Hadúr tiszteletére gyújtott tüzekkel, lófőkkel, pohárnokokkal, rabonbánokkal, címerrel (kék mezőben véres kard, amelynek bagoly a markolata; jobb válla felett hold, a bal fölött nap), és sok egyéb kellékkel. A hozzá kapcsolódó mítoszok a hun ideológiára épültek.

   A >>székely himnusz<< egy viszonylag kicsiny, sajátos gondolkodású csoport tulajdona maradt a közelmúltig. Magyarországon ellene hatott nemcsak a politikai tilalom, hanem a többé-kevésbé mégis érvényesülő értékigény is. Erdélyben az elnyomatás évei sajátos érzelmi töltést adtak a tiltott gyümölcs élvezetének. De az erdélyi értelmiség körében megszólaltak a kritikai hangok is. Azoké, akik nem akarták azonosítani vele sem magyarságukat, sem erdélyiségüket. Egyesek más székely himnuszt ajánlottak: népdalokra vagy Bartók Este a székelyeknél dallamára írt-keresett versezeteket. Itthon a falurombolás elleni tüntetésekben hozták elő azok, akik fiatalkorukból emlékeztek rá. Bizonyos, hogy sokak számára őszinte érzés kifejezése volt, akár a nemzeti érzésé, akár az Erdély melletti kiállásé. Rosszabb, amikor cinikus politikai manipulációk eszközévé vált. Igazi végiggondolás persze nem állt mögötte. Mi sem mutatja ezt jobban, mint hogy ez a lényegében pogány mentalitású szöveg egyes templomokba is behatolt.

   De ha az erdélyi magyarsággal való összetartozás kifejezésének tekintjük, felvethető: hol a felvidéki himnusz? Hol a vajdasági vagy a kárpátaljai himnusz - vagy éppen a burgenlandi? Nem lenne jobb egy olyan himnusz, mely minden magyaré? De hiszen van ilyen, úgy kezdődik, hogy >>Isten, áldd meg a magyart<<!

   DOBSZAY LÁSZLÓ

   (A szerző a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem tanára)”

Túl sok magyarázatot nem igényel a Dobszay-jegyzet. Aki elolvassa, gondolom, világossá válik számára, hogy vagy notórius balliberálisnak vagy kórosan demensnek kell annak lennie, aki ebből a szövegből bármiféle nemzet-, magyar-vagy székelyellenes tendenciát vél kihallani. Éppen ellenkezőleg: egy felelős, értő, nemzete mellett mélyen elkötelezett, keresztény magyar értelmiségi hangját ismerhetjük fel benne. A „székelyhimnusz-jelenség” (Dobszay) számára nem politikai, hanem (a szó legtágabb értelmében vett) kulturális kérdés és nem önmagában áll, hanem nemzeti kultúránk egészébe beágyazódva, a többi jelenséggel folyamatos kölcsönhatásban. Miközben a Székely himnuszról beszél sorskérdéseket érint (azokhoz viszonyítva méri tárgyát); már első olvasatban jól beazonosíthatók a szöveg kulcsmondatai: „Igazi végiggondolás persze nem állt mögötte. (…) …ez a lényegében pogány mentalitású szöveg egyes templomokba is behatolt. (…) Nem lenne jobb egy olyan himnusz, mely minden magyaré? De hiszen van ilyen, úgy kezdődik, hogy >>Isten, áldd meg a magyart<<!”

Ha a jobboldali lakájmédia úgy értelmezte Orbán kötcsei beszédének az értékviták mellőzésére vonatkozó kitételét (www.nagyitas.hu/common/main.php?pgid=cikk&cikk_id=568&tema_id=28), hogy a ma élő egyik legjelentősebb magyar katolikus zenepedagógust és zenetudóst (mert Dobszay kétségkívül a legjelenősebbek közül való) bármikor lek*ssolhatja, megtámadhatja, mert véleménye részben vagy egészében elüt a médialakájok által éppen „hivatalosnak” vélt állásponttól, akkor a „Nemzeti Együttműködés Rendszere” nagyon hamar bajba fog kerülni. Ha a „példátlan méretű nemzeti összefogásra” hivatkozva „hecckult-paprikajancsik” oszthatják majd az észt, mert csak, akkor… Nem volt ebből elég az elmúlt hatvan évben? (Ismét megkérdezem: Nem volna itt az ideje „precizírozni” a „kötcsei beszédet”?)

***

Monori Mész András filmrendező Ezredvégi beszélgetések című videoportré-sorozata 1998-ban nyomtatásban is megjelent (Ezredvégi beszélgetések / Monory M. András, Tillmann J. A.; Budapest : Kijárat, 1998 – a kötet a MEK-oldalain is megtalálható, olvasható, letölthető; itt: mek.niif.hu/02900/02950/). Ebben a kötetben egy Dobszay Lászlóval készült interjú is olvasható. Az alábbi idézet onnét származik:

   „Egyszer próbáltam egy cikket írni arról, hogy a társadalom élete olyan egész, amelyet nem lehet egyik részletében elfogadni és a másikban elutasítani. Ez a meggyőződés volt érvényben végig a középkor során. Ezt először a reneszánsz kezdte ki, amikor is azt mondták, hogy ebbe az egészbe az egyik területen beilleszkedem, a másikban viszont felhatalmazom magamat arra, hogy másképpen döntsek vagy másképpen lássak. Később ez még tovább vezet, főként a francia forradalom hatására. Nem a társadalomnak mint egységes egésznek a megszüntetése a cél, hanem azt mondják, hogy a társadalom ilyen szempontból így tagolva, amolyan szempontból úgy tagolva. A középkorban például a politikai, a vallási meggyőződés, sőt bizonyos tekintetben még a ruházkodás divatja is egyetlen kötegbe tartozott, amit nem lehetett szétszedni. Ha valaki más ruhát vett föl karácsonykor, mint ami ahhoz illik, akkor nem azt mondták vagy legalábbis gondolták, hogy a ruházkodásban különc, hanem azt, hogy megkérdőjelezte a társadalmat. Ez az egység nyilvánvalóan felbomlott, a társadalom különféle szempontból más-más rétegekre szakadt. A 18. században a társadalom életéhez még nagyjából hozzátartozott az, hogy milyen zenével él. A 20. században ez mintegy leszakad a társadalom életéről, önálló választás függvénye, hogy az egyik ember kemény rockot hallgat, a másik pedig Beethovent.

   Itt említhetők a mai nyugat-európai bevándorlók. Az ezzel kapcsolatos két - szögesen ellentétes álláspont - száz százalékig elfogadható. Csak épp nem összeegyeztethető. Lehetetlen egy társadalomtól elvárni, hogy teljesen idegen viselkedésű emberekkel éljen együtt napról napra. A jövevények eltérő viselkedését eltűrni rettenetes pszichés megterhelés. Megjelenik a >>másság<<, egy embercsoport, amely esetleg nemcsak külsőleg zavarja, hanem belsőleg is kikezdi az adott társadalom meggyőződéseit, kétségbe vonja az identitását. Hogy neveljem gyermekemet egy bizonyos ideál szerint, hogyan éljem szomszédaimmal a bizonyos fokú összehangoltság által biztosított napi életemet, ha ezt a folyamatot szüntelenül megzavarják alapvetően más szokású embercsoportok. (Amúgy is elég akadálya annak van, hogy harmonikusan fölnövekedjen egy következő generáció.) Ezért érthető a >>másság<< elutasítása, olyan elutasítása, mely nem azt jelenti, hogy a másik rossz, csak éppen, hogy nem kell az én, a mi életünkbe. De ugyanígy száz százalékig igazak az ellenkező oldal érvei. Ők is emberek, akiknek megvan a maguk kultúrája, identitása. Mi következik akkor az előbbi álláspontból? Fogjuk össze őket, tegyük egy teherautóra? Lökjük a tengerbe őket, vagy mit csináljunk?

   Ahhoz, hogy a társadalom normálisan éljen, két összeférhetetlen, összebékíthetetlen dolgot kell egyszerre megélnie, amelyek soha nem simulhatnak össze harmonikusan. Azért nem, mert a jóra kényszeríteni nem lehet az embereket, viszont nincs jó kényszer nélkül. Életünkben sok olyasmi van, amit úgy fogunk föl, hogy ezek ellentétek, amelyeket szintézisbe kell egymással hozni. És vannak ellentétek, amelyeket nem lehet szintézisbe hozni. Nem tehetünk mást, mint hogy mind a kettőt száz százalékig megszenvedjük. Nekünk valahogy száz százalékig meg kell szenvedni azt, hogy az értékeknek való elkötelezettség nem lehet egyéni. Nem hihetek abban az értékben, ha belenyugszom abba, hogy csak nekem szól. Ha én hiszek az értékben, akkor azt szeretném, hogy közös értékünk legyen. Ne csak én nyerjek belőle, ne csak további száz ember, hanem a társadalom egésze, amely több, mint az egyes tagjainak összege. Ez egy százszázalékos, értéktudatos konzervativizmus. Másfelől ugyanakkor száz százalékig tudom, hogy valaki lelkiismeretét nem terhelhetem meg kényszerrel bizonyos dolgokban, azt át kell utalnom egy másik ítélőszék elé. Ez egy százszázalékos liberalizmus. És az ember mind a kettőt egyszerre, ugyanazzal az intenzitással éli át, tudva, hogy igazából nincs a kettő között kompromisszum, nincs a kettőnek szintézise, hanem az életben az ember mind a kettőt hordozza, és felszisszen, amikor az egyiket sérelem éri. És ezt most már így fogjuk végigélni az utolsó ítéletig.”

   (www.mek.oszk.hu/02900/02950/02950.htm#9)

A bejegyzés itt olvasható: bbjnick.blog.hu/2010/05/29/a_hirtv_adaleka_a_nemzeti_egyuttmukodes_rendszere_hez_a_kotcsei_dilemma_a_szekely_himnusz_es_a_torok

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://magyarido.blog.hu/api/trackback/id/tr562040485

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.