(IKON A HÓBAN I.)
Ablak mögött fájdalom. Kint is, bent is szomorú tél ez.
Nem lesz itt ébredés. Nyersen nyeljük le félbe maradt mondataink.
Üres teán élünk, hajnali kelések verítékében, a 40-es villanykörte
Homályában, dohos, sáros előszobák ismétlődéseiben.
Sohasem ismertük az esendő pompát, ami mindenkinek jár a
Kifáradó lélegzet után, mint ahogy Isten minden virághoz közel hajol,
Mint ahogy a lányok mosolya táncol a szoknyasuhogáskor,
Az apró cipellők kopogó sóvárgásában.
Minket elárultak, s árulói vagyunk magunknak is.
Megereszkedtünk, májusi fánkról elszálltak a versengő szalagok,
Itt a sárban hervadunk…
(IKON A HÓBAN II.)
Elment a gyorsvonat. Az utolsó kanyarban császári-pávásan dudál.
Minket nevet. Egy fényes ruhájút sem látsz itt az ócska peronon,
Csak a szél köröz, mint egy katonai helikopter, pöröl a sínek fölött.
A mi Uraink elhagytak.
Fél évszázadonként történik itt valami: nyüzsgés támad,
Néhány hurrá, vér, gyakrabban az se, aztán megint csend.
Csak a rongyosok, kifosztottak maradnak. Vágyakozón néznek
Az óvatos ködbe, a sínekre, a rozsdás vasakra, amint a vizes testbe fúródnak.
Isten valahol ott lakik. Volt itt valaha remény?
Minden félévszázad között marjuk egymást, pezsgőspoharak lágy vonala helyett
Gázcsöveket, késeket simogatunk, kihányjuk a holnapi vacsorát is,
Öntudattal számoljuk csomóban hulló éveink.
Minket elárultak, s árulói vagyunk magunknak is.
Maradékból, kenyérvégből szőjük gondolatainkat,
S néha egy elröppenő fényes sóhajra várunk:
„Szökevény év volt ez is”.
(IKON A HÓBAN III.)
Tanár úr, tanár úr! Gondol-e néha ránk, vagy rég elfelejtett már? Emlékszik a pálinkára, a téli kabátra, a feketelyukra a dalban?
Ó, istenem, tanár úr! Melyik párnára sír most, álmodik-e még, vagy csak a tartozásait rovátkolja álmaiban is? Oda is katonák költöztek? Ott is marsra perdülnek a lelkek?
Minket elárultak, s árulói vagyunk magunknak is, téveszmék kapaszkodó rabjai, hőzöngő nyomorultak, duhaj emlékszegők.
Ezer villanyfénnyel teleszurkált újvilági sötétségben gyaloglunk a város végtelen csillagszalagjain, amint az éjszaka sötét légypapírjára ráragadunk, hiszékeny milliók.
S itt, lent és fent, elől, középen, s a nyálas söntések árnyékában imára kulcsolt kezűek állnak, akik madárlátta jóságért könyörögnek, kegyelemért a harangokhoz.