...ami valóban van...

„… minden, ami valóban van, az elmúlt már, s (…) egyedül az van, ami valóban elmúlt. Aki ragaszkodni akar ahhoz, hogy az emberiség múltjának nincsen már tulajdonképpeni életértéke, hanem csupán figyelmeztetés vagy tanítás szempontjából hasznos a jövő számára – mert hiszen a múlt nem tud valóban cselekedni –, annak vállalnia kell azt is, hogy saját életét is a mai napig, sőt előre, az utolsó pillanatig megtagadja, mint értéktelent. Aki megérti azt, hogy a kultúra formát adás, az belátja azt is, hogy a legmagasabb formák, amelyeket megismerni az emberi szellemnek megadatott, pszichológiai értelemben mindig (…) menekülés – a jelentől – voltak.” (Johan Huizinga)

...az emberek szeretik ugyan az igazságot, de...

„Miért igaz a mondás, hogy az igazságnak gyűlölet a magzatja? (...) Azért, mert az emberek szeretik ugyan az igazságot, de úgy, hogy aki másvalamihez ragaszkodik, azt akarja, hogy az legyen az igazság; s mivel senki sem akar tévedni, mindenki húzódozik annak bebizonyításától, hogy tévedésben leledzik! Amiatt gyűlölik tehát az emberek az igazságot, amihez mint igazsághoz ragaszkodnak! Az emberek szeretik az igazság fényét, gyűlölik ellenük bizonyító erejét! Becsapódni nem akarnak, becsapni inkább;  szeretik tehát az igazságot, mikor önmagát eléjük tárja, gyűlölik, mikor leleplezi őket. Pedig bosszút áll rajtuk: ujjal mutat azokra, kik mindenképpen húzódnak a leleplezés elől, önmagát meg nem tárja fel nekik!” (Szent Ágoston)

Egyébként javaslom...

Ceterum censeo Carthaginem esse delendam! (Cato)

MAGYAR IDŐ

Mélymagyarveszély!!!

A legolvasottabb bejegyzések

Korábbi bejegyzéseink...

...teljes címlistája megtalálható az oldal alján, A BLOG TARTALMA (VALAMENNYI BEJEGYZÉS) c. dobozban.

Friss topikok / (Leg)Utóbbi hozzászólások

Keresztény-blogok

Címkék

Címkefelhő

A BLOG TARALMA (VALAMENNYI BEJEGYZÉS)

Creative Commons Licenc

„keserűek vagyunk, amikor / nem akarunk példák lenni...”

2019.02.21. 00:11 Szabó A. Imre

A bálna arca (kultúrharcos jegyzet)

Címkék: irodalom irodalomtörténet amerikai irodalom melville herman hawthorne nathaniel 1850 1851 a skarlát betű moby dick vagy a fehér bálna a bálna arca

„Minél többet gondolok erre a hatalmas farokra, annál jobban sajnálom, hogy nem tudom leírni. Néha olyan mozdulatokat tesz, amelyek emberi kéznek is díszére válnának, mégis megmagyarázhatatlanok. Nagyobb csordában néha oly feltűnőek ezek a titokzatos taglejtések, hogy egyik-másik bálnavadász azt állította előttem: hasonlatosak a szabadkőműves jelekhez és jelképekhez, s a bálna ily módon érthetően társalog a világgal. Vannak még a bálna testének egyéb olyan mozgásai is, amelyeket legtapasztaltabb üldözői is rendkívül különösnek és megmagyarázhatatlannak találnak. Bárhogy felboncolom is a bálnát, csak a bőrfelület alá jutok. Nem ismerem és sohasem fogom megismerni. De ha nem ismerem még a bálna farkát sem, hogyan fognám fel a fejét? S mi több, hogyan érthetném meg az arcát, mikor nincs is arca. Mintha azt mondaná: láthatod hátsó részeimet, láthatod a farkamat, de az arcomat nem láthatja senki. Én azonban nem tudom tisztán kivenni a hátsó részeit; s akárhogy hivatkozzon is az arcára, újból azt mondom: nincs arca”

[Forrás: Mellville, Herman: Moby Dick vagy a fehér bálna. Európa Kk., Bp., 1989., 453. p.]

Herman Melville és Nathaniel Hawthorne az 1840-es években váltak ismert és elismert szerzőkké, Melville regényeivel, Hawthorne novellásköteteivel. Kapcsolatuk kölcsönös tiszteleten alapulónak és barátinak volt mondható, az irodalmi körökben ismertebb, járatosabb Hawthorne, lehetőségeihez mérten, igyekezett szakmailag támogatni a nála másfél évtizeddel fiatalabb Melville-t. 1851 mindkettejük életében sorsfordítónak bizonyult.

Hawthorne első regénye, A skarlát betű (The Scarlet Letter, 1850), hatalmas sikert hozott, míg Melville új regénye, a sorban már hatodik könyve, a Moby Dick vagy a fehér bálna (Moby-Dick; or, The Whale, 1851), komoly zavart és értetlenséget váltott ki, mind az irodalmár pályatársak és a kritikusok között, mind a nagyközönségben. Hawthorne-t A skarlát betű és azt követő művei nemcsak kora egyik legnépszerűbb írójává, de jómódú, tekintélyes polgárrá és közemberré is tették, 1853-ban az Egyesült Államok liverpooli konzulává nevezték ki, Melville a Moby Dickkel és az azután írott három regényével (a kortársak számára egyre érthetetlenebbé-értelmezhetetlenebbé váló írói látás- és gondolkodásmódjával, stílusával) oly mértékben „kiírta magát” az irodalmi életből és annyira elfordította magától olvasóit, hogy 1857 után már kiadót sem talált műveinek.

Hawthorne pályája csúcsán, 1860-ban, fölhagyott az írással, az 1864-ben következett haláláig eltelt négy évből mindössze néhány szövegtöredéke maradt fenn ránk; Melville az irodalomból történt kiszorulását követően is folytatta az alkotást, mivel regényei kiadatására nem látott esélyt, ezért elbeszélésekkel és versekkel próbálkozott, sikertelenül (1857 és halála, 1891 között, mindössze egyetlen hivatalos kötete jelent meg, 1866-ban, az amerikai polgárháborút versekben megörökítő Battle-Pieces and Aspects of the War, amely azonban igen látványos bukást hozott, az ezerkétszáz kinyomtatott példányból mindössze négyszáznyolcvanhatot sikerült értékesítenie a kiadónak; emellett még három verseskötete látott napvilágot Melville-nek hátralévő életében, egy 1877-ben, melyet nagybátyja, Peter Gansevoort finanszírozott és két szerzői magánkiadású kötet, 1888-ban és 1891-ben, ez utóbbiak huszonöt-huszonöt példányban kerültek kinyomtatásra).

Az irodalomtudomány mai állása szerint Nathaniel Hawthorne és Herman Melville a XIX. századi amerikai irodalmi reneszánsz két jelentős alkotója a legnagyobbak közül, azonban míg Hawthorne már életében elnyerte a megérdemelt ismertséget és helye és szerepe azóta sem vált kérdésessé, addig Melville közel fél évszázadra kiesett az irodalmi köztudatból, pályája legnagyobb részét mellőzöttségben, elutasítottságban töltötte és csak halála után két évtizeddel, az 1910-es években került sor újrafelfedezésére. A melville-i életmű további sajátossága, hogy gyakorlatilag „kimeríthetetlen”, nemzedékről nemzedékre minden művész- és irodalomtudós-generáció újabb és újabb, addig ismeretlen aspektusát tárja fel; Melville-ben ma már nem csak a világirodalmi jelentőségű romantikus regényírót, a szimbolizmus előfutárát látjuk, de az amerikai kispróza megújítóját és a csak Walt Whitmanhez vagy Emily Dickinsonhoz mérhető költőt is, nem csak a hihetetlenül komplex érdeklődésű és (nemritkán az extremitásig) széles látókörű irodalmárt, de a korának messze előtte járó „filozófus-művészt” is stb.

Mindez a kultúrharcról jutott eszembe — s ha már eszembe jutott, ide is jegyeztem.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://magyarido.blog.hu/api/trackback/id/tr6914640318

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.