
Iz 61.2 Hogy hirdessem az Úr kegyelmének esztendejét, Istenünk bosszújának napját. Hogy megvigasztaljam mind a gyászolókat...
Mi a magyar most?

A kutya ugat. A macska nyávog. A tyúk kotkodácsol. De hogy csinál a patkány?
Így csinál a kutya: vau-vau!
Így csinál a macska: miaú!
Így csinál a tyúk: kot-kot-kot…
De hogy csinál a patkány?
Cin-cin? Az az egér.
Nyusz-nyusz? Az a nyúl. („Azt tudod, Feri bátyám, hogyan tud ordítani a nyúl, mikor kínozzák?”)
De a patkány?
Az hogy?
- Ez mind csak „hangállat”! Hallj a tettek állatáról!
- Hát mesélj nekem, Feri bátyám, a tettek állatáról!
„Khrrgkrrr-ha! Krr! (Phö!)…” Ma este már a negyedik háromcukros kávé következik, fedezni próbálván a vacsora, a reggeli és az ebéd elmaradásával előálló kalóriahiányt, valamint feltornázni a vércukorszint-mínuszt. Mindez, figyelem, a mi falunkban, 2009-ben, mindössze 160 forintért! „A Vik-nemzetségbeli Víny, a „Mocsadék”, a Nagy, az „Emberevő” Viknek volt egyenesági leszármazottja: ük-ük-ük…ükunokája.
A Nagy Vik vére! Ez ám a patkány!
Víny sebes észjárással rendelkezett; volt neki egy nap-nap után sűrűn bejárt ösvénye – a ganajtól vezetett a kamrához -, amíg ezen végigszaladt, addig elméjében hosszú és tartalmas gondolatmeneteket volt képes lefuttatni. Olyan ez, mint a relativitáselmélet vonat-hasonlata, csak fordítva. Igen, Víny, a „Mocsadék” filozofikus természetű élőlény volt…”
- Legalább, mint a Hans Castorp, mi, Feri bátyám?
- Egy kávét…?
„Ezen a napon, már kora hajnaltól a MÚLT problémáján rágódott. Eredés, gyökerek. Ősök…”
- A múlt problémája, a problémás múlt maga! – Nem bírtam magammal. – Hallottad már ezt a mondást, Feri bátyám?
„…most kidugta az orrát a ganajdomb szélénél, néhányszor megmozgatta orrcimpáit, majd felemelve jobb mellső lábacskáját, elindította a futás első gyors mozdulatát…
A Nagy Vik, egykoron, a fészerben, a nyúlketrec alatt esett csapdába. Legalább hetven éve már. Akkor és ott sarokba szorították.
A Nagy Vik kiváló stratéga volt – így is ismerte mindenki -, felmérte tehát a hadi helyzetet.
Analizált: egy, felfedezték, kettő, a terep adottságai és az általa elfoglalt pozíció sem a menekülést, sem az újbóli elrejtőzést nem teszik lehetővé, három, hátrálni szintúgy lehetetlen; a szemtől-szembe való küzdelmet nincs mód elkerülni.
A tusára készülő Vik felmérte ellenfelét. Tudta, hogy egyetlen lehetősége, ha határozott csapást mér az ellenség legérzékenyebb pontjára, majd kihasználva annak megzavarodását, villámgyorsan kereket old.
Két emberi lábat látott maga előtt; az ember felsőtestét takarta a nyúlketrec. Egy lapátot is látott, valószínűleg az ember tartotta.
Újabb elemzés: egy, passzív védelem, létfontosságú szerveket védi a nyúlketrec, kettő, aktív védekezés és támadás, eszköze a lapát, három, támadásra kijelölt célpont a… Egy, kettő, három…!
A halálba induló Vik kilőtt, és beleharapott a mezítlábas ember nagylábujjába!
Az ember ordított, rázta a lábát, de Vik, az „Emberevő” Vik, görcsösen tartotta magát, szinte a csontig harapva a lábujjat. És az ember kihátrált a fészerből, kiabált és azon volt, hogy Viket valahogyan lerúgja magáról. Közben Vik állkapcsa szabályos görcsöt kapott, ha akarja sem tudta volna elengedni az ember lábát. A szervezetében akaratlanul lejátszódó vegyi és bioelektromos folyamatok már képtelenné tették őt a tisztánlátásra.
- Dögölj meg: most kinyírlak! – Lihegte a vérző húsba.
- Megdöglesz! – Kiabált az ember félelmében, mert tartott a fertőzéstől.
És ez a véres konc végighúzta Viket a poros udvaron – az udvar porában -, be a tornácra, onnan tovább a döngölt földes szobába, ahol a család vacsorázott éppen, körülülve a politúros nagy asztalt. Viket ekkor hirtelen kijózanította valami leírhatatlan, magas intenzitású félelemérzet. Kimeresztette szemét, s látta, hogy a gazda állapotos asszonya feláll az asztaltól, valahol Vik feje fölött, elérhetetlen magasságban átvesz valamit az ekkor már rémisztően higgadt férfitől, még hallotta a levegő surrogását, látta magát fiók-, majd süldőpatkány korában, látott néhány vicsorgó kutyát, egy csalódott vadászgörényt; aztán elöntötte a boldogság-hormon… és nem volt tovább.
Víny, a „Mocsadék” a kamra falához ért. Itt, a falnak támasztott ócska lécek és deszkák mögött, ahol már rég lepergett a tapasztás, fúrt, kapart magának a vályogba bejáró alagutat.
A kamrában csend volt és félhomály.
Fejét föltartva körülszimatolt.
Egy órának… mi ez?… Dió?
Irányba állt és elindult. Szagolt, nézett, lopakodott, bajuszhegy információk alapján finom korrekciókat hajtott végre.
A dióbél egy hosszúkás, dobozszerű tákolmány közepe táján várakozott arra, hogy Víny elrágja sárgás fogaival. A gyanakodó „Mocsadékot” megnyugtatta az a felismerés, hogy ez a valami, csőszerű módon, egy szemben lévő kijárattal is rendelkezik.
Besurrant.
Amikor a csalihoz ért, megbökte a csapda ajtajait magasban tartó érzékeny fapecket, mire a belül bádoggal bélelt ládacsapda bezárult.
Hangos csattanás, sötét csend.
Helyzetanalízis (mint a Nagy Vik!): ez a kurva bádog…! Megette a dióbelet és várt.
Eljött a reggel. És a kamra ajtaján görbe botra támaszkodva (de) becsoszogott a legalább hetven éves „gyermek”. Lásd fenn.
Látta, hogy a csapda két szárnya lecsapódott. Állt a láda fölött, készült leszámolni az „Emberevő”-utód „Mocsadékkal”.
Zsákot vett elő, a zsák száját ráhúzta a csapda egyik kijáratára, óvatosan felemelte az ajtót; Víny kifutott a fényre. A patkány észlelte ugyan, hogy továbbra is fogoly, de a sötét ládába nem akart már visszamenni. Meglapult hát, s várta, mi lesz…
Lapátsurrogás, fiókakor, süldőkor, az emlékezet egész tárháza, boldogság-hormon minden szinopszison.
Töltéspart.”
Sanyi bácsi rogyasztott kezében egy pohár kannás fehérrel (Európai Közösség különböző országaiból származó borok keveréke és vegyipari módszerekkel erjesztett gumicsizmatalp) az asztalunkhoz.
- Megmondjam nektek, hogy csinál a patkány? Nyíg. A patkány nyíg. A kecske sír, mint a gyerek, amikor nem sikerül jól a halálba segítő nyissz-nyassz, a patkány az nyíg…
Sanyi bácsi megtántorodott, folyékony gumicsizmatalp, mint E4618 áztatta az ingujját, közénk hajolt és azt mondta:
- Szeressük egymást gyerekek.
Volt egyszer a "Gagyi demokrácia" (itt: magyarido.blog.hu/2008/08/23/a_gagyi_demokracia_1).
Ott volt annak vége, hogy a Jancsi névre hallgató polgármester alól, akinek, amúgy - ezt azért tudni kell - a fija lett a falugondnok, s a falugondnoki kisbusz így amolyan felügyelt s leginkább sajátcélú járművé vált, kiszaladt a talaj. (A talaj - szimbólum.)
Olyannyira, hogy a minap mán a cigányasszonyok verték papuccsal a fejebúbját! Lesz is per! Fő' van jelentve mindenki által mindenki.
Mer' beteg lett a Nana! Az öregasszony, ugyi. S kellett volna az autó, orvoshoz vinni. De a derék Jancsi ehhez nem járult hozzá. Ez egy napra ennyi.
Másnap ülnek az asszonyok az árokszélen. (Frissen kaszálták azt a közmunkások, brűgős kaszával.) Jancsiék előtt. S teszik, ami illetlen: szidják, mocskolják a Jancsit. Mindezeket Juliska benn a házban kelletlen tűri. Mikor Jancsi hazaszaladt valamiért, elmeséli mindezeket a verbálisan inzultusokat neki, erre Jancsi mérges lesz, s kimegy az árokpartra veszekedni... S jár, ahogy jár.
Epilógus: most nyert új falubuszt a település maga-magakormányzata, kiemelt célként meghatározván a díjtalan betegszállítást. Ha Justíciánál bukik a Jancsi, volt-nincs új falubusz.
Csutakaszürkeló telefonos segítséget kér: Mondhatjuk-e, hogy a "harakiri" kifejezés az az "ördöggel cimborálni" szólás szinonímája?
IRODALMI PÁLYÁZAT A MAGYARIDŐ BLOGON!
A Tarquiniusok nem és nem bírnak lemondani a hatalomról.
(A Superbus bukása után sem fognak.)
Bárhonnan, bárkitől elfogadták a segítséget. Mindenkit megkörnyékeztek, elveik nem voltak, csak határozott céljuk: az uralom. Porsenna, Clusium királya megfontolta kérésüket, azt megvalósíthatónak találta…
Aztán történt, ami történt - s az esemény után néhány (akár: ezer) évvel a Magyaridő blog közzétette első irodalmi pályázati felhívását „Teccettek volna” címmel, Horatius Cocles történetének modern feldolgozására. Sajnos, értékelhető pályamunka nem érkezett be, ellenben kis híján megelőlegeztek ismeretlenek Csutakaszürkelónak két büdös nagy sallert, 1986-ban a Magyar Gördülőcsapágy Művek május elsejei buliján, amelyen amúgy kizárólag H. László és H. Zsuzsanna MGM-dolgozók személyes és szívélyes meghívására vett részt.
„Cocles öröksége hazánkban” címmel hirdettük meg a következő pályázatunkat. Az elbírálás folyamatos. A művek színvonala hullámzó.
A kor kihívásaira választ adni állunk elő most
„A baloggá lett hős ifjú, Gaius Mucius”
dráma- és forgatókönyv pályázatunkkal,
Mucius Scaevola alakjáról.
A pályamunkák műfaji meghatározottsága mellett két feltételnek kell megfelelniük, figuráiknak moderneknek kell lenniük, a cselekmény pedig napjainkban játszódjon.
(Viszonyoknak való tükrözése.)
Az elbírálásnál előnyt élveznek az önéletrajzi ihletésű művek.
Ízléses mennyiségű álszerénység elfogadható.
A győztes pályamunkák díja: a távolság, mint üveggolyó.
/A szerencsés U. Istvánnak/
Sinka István
KICSI LEGENDA RABLÓJÁRÁSKOR
Mikor a hazának ízes
javait rabló ragadja,
mondják: ma is sok vidéken
hallatszik olykor a szélben
László seregének hangja;
minden mestergerendában
szól, mint vígasztaló áram.
S boldog, ki beszélhet róla
s boldog, ki a hangot hallja.