Minden napra jut egy botrány. Egy lebukás. Egy árulás. Egy hamis vád vagy hazug szerelmi vallomás. Mint levedző sebből szivárognak a legtitkosabb/legképtelenebb információk s a képernyőről a rettegéstől az őrülés határán álló arcok pislognak vissza ránk. Permanens hisztéria és erőszak. Véres mocsok. Tények!? Azok mik azok? Ebben élünk.
Ebben élünk, ha átadjuk magunkat neki.
Ültem kiült fotőjömben, előttem egy, majd újabb és újabb bögre tea, miközben némiképp önkéntelenül gyártottam és szívtam a cigarettákat. És közben Sinka sorai (pontosabban: képei) jártak a fejemben. Ebben éltem.
Ebben éltem, mert átadtam magamat neki.(1)
Ebben:
ÚJ HOLNAPOK JEGYESE VAGYOK
Ősi,
szép fények csillognak
áldott szemeimben,
mert új holnapok jegyese vagyok én
és halottak járnak vissza bennem
máglyát gyújtani,
sírni, ölelni,
virrasztani
és le-leemelni meztelen mellemről
a Duna-táji földek
írott, ó-testű, rettentő kőtábláját.
(Sinka István, 1936)(2)
Sinka István öregkori fényképe
***
(1) „(…)A mítosz a szellem kollektív víziója. Úgy kell ezt érteni, hogy a szellem a népben mint mítosz terjed szét, mint mítosz látja önmagát, és ugyanakkor úgy kell érteni, hogy a nép az őt összetartó szellemet mint a képek összefüggő világát, mondhatnók <<körképét>> ismeri fel. A mítosz a nép közvetlen kapcsolata a szellemmel. Közvetlen, mert a mítosz és a szellem közötti fokozatok a sokaság számára nem érzékelhetők. Ameddig a képek koszorúja, akár a mandala a középpontban összekapcsolódó körkép, addig beszélhetünk népről. (…)” (www.artpool.hu/Hamvas/Forradalom/kozosseg.html)
(2) Sinka István: Szép értelme földi dolgainknak. Százhúsz bujdosó ének (mek.niif.hu/02800/02873/02873.htm)
