Magyar idő.
Magyar, idő. (Magyar! Idő!)
Számon tartja-e valaki, kérdezem ebben a forró nyárban, itt, ebben a hosszú főutcás, ritkán lakott faluban, azt, hogy ő magyar.
Magyar ember.
Magyarember. (Embernyi magyar.)
(Akik a faluszélen laknak vagy harmincöten két portán, ők nem. Ők ezt nem.
Ők nem ezt. Ők csak másokról, lekicsinylően.)
Kapok vajon választ?
Számon tartjuk egyáltalán egymást?
Sinka István emléket akart állítani azoknak a „hajdan volt társaknak”, akik ismeretlenül süllyedtek el a pusztán. Valahova, valami időtálló anyagba (vers) belekaparni ezeket a neveket, hogy velük előhívhatóak maradjanak azok a lét szeletkék, amiket – akiket ő annyira értékesnek és méltónak gondolt.
És megidézve átszellemítsék (lelkesítsék: lélekkel telítsék) például a mai magyarországi valóságot.
A többi hosszú, néma
T
R
A
G
É
D
I
A.
(Bocs a borongásért, de a sirokkó úgy leterít, mint Jelky Andrást a távoli keleten vagy Laméter kapitányt a fongiak földjén.)
Visszatérve, tapasztalatom szerint sokan tesznek rá (emlékszel: „Fehér barlang, fekete barlang; ki nem szarja le? "), számosan pedig: szájon tartják.
Lehet, hogy én is csak a számon tartom?
Szájalok bele a nagy virtuálisba?
Vagy minősíthető a beszéd tettnek (cselekedetnek)?
Ahogyan Bayer Zsolt mondaná: na, innen folytatjuk legközelebb.