Egy bizonyos ügyvéd – a nagy előd, Deák Ferenc tisztánlátásával és bölcsességével –megfogalmazta nekünk a mai hatalomgyakorlók „ultima ratio”-ját, utolsó érvét, melyben regnálásuk végső biztosítékát látják-tudják. – „…van haveri kutya, ...és a kutya elkezd vergődni…” – mondá az ügyvéd, tehát aggodalomra semmi ok; ott, ahol kell és akkor, amikor kell, a „haveri kutya” azt ugatja és azt harapja, amit kell és akit kell. Amíg a jóltáplált és jólidomított „haveri kutya” póráza a kezünkben, addig a „parádét mi vezényeljük”, addig itt nem lesz semmiféle „lárifári-kofalárma”, semmiféle „parasztlázadás”. Köszönjük, doktor úr, hogy – a „haza bölcsét” idéző plaszticitással és nyíltsággal – elénktárta a „háromkeresztes rendezőelvet”. Már csak a miheztartás végett is, ugye.
S, mert „a kutyától félek, a vértől hányok” gyorsan képes beszédre váltok és metaforák takarásából hősködöm egy sort. Jobb lesz ez így mindnyájunknak, higgyétek el nekem!
Ez a kis „friss malőr”, ez a nyilvánosságra röffentett „igazságbeszéd”, alkalmat adott arra, hogy elgondolkozzam: hogyan is állunk mi, a „kutyás disznók” világának alattvalói, a csaholástól, ugatástól megszeppent, megrettent „lovak, szamarak, birkák”, miegyebek kurázsi dolgában; vajon megteszünk-e mindent, amit megtehetünk, vajon elmegyünk-e lehetőségeink végső határáig önös és közös érdekeink érvényesítésében? S bár nem túl épületes látvány, de azért, mégiscsak, képzeljétek el az öreg lesántult, vaksi kost, amint az éjszakába bégeti: Neeeeeeem!!!
Úgy áll a dolog, már ahogyan én látom, hogy hiú naivitás volna abban bízni, hogy ha várunk, birkatürelemmel, s kivárjuk a sorunkat, s majdan a yorkshire-ieket leváltjuk vietnami csüngőhasúakra – akik, meglehet, az összhatás kedvéért, még egy-két díszmangalicát is beengednek maguk közé –, akkor megoldódik minden gondunk-bajunk. Nem úgy a’! Minél tovább tétlenkedünk, annál inkább kihívjuk magunk ellen a sorsot. Ezek a yorkshire-iek, már többször bizonyították, nem rettennek vissza semmitől, ha a helyüket a moslékosvályú körül veszélyeztetve érzik. Vaksi szemeim előtt rémségek sora fut: amiket már elkövettek és amiket elkövethetnek még. Még az hagyján, hogy (a szörnyűségek ecsetelése az öncenzúra áldozatául esett), de mi lesz, ha kétségbeesésükben (a mégnagyobb szörnyűségek ecsetelése, értelemszerűen, ugyancsak az öncenzúra áldozatául esett). Toppantsunk hát egyszerre, s mégjobb, ha már ma, mintha csak holnap! S toppantsunk újra és újra, mindaddig, míg a toppantások be nem töltik a nappalt és az éjszakát! Egyetlen yorkshire-i hazugságot, visszaélést se hagyjunk hang nélkül: bőgjük, nyerítsük, mekegjük világgá a legkisebb sérelmet is! Békésen, de határozottan és következetesen topogjunk, bőgjünk, nyerítsünk, mekegjünk! És soha, egy pillanatig sem hagyjuk cserben egymást! Az eredménye hamarább eljön, mintsem gondolnánk.
Minden valamirevaló állat érzi már a földmozgást, ami, mint, minden valamirevaló állat tudja, elkerülhetetlen. A yorkshire-ieknek tisztátlanságuk szükségképpen elhozza vesztüket: aki folyamatosan maga alá mocskol, azalatt fölázik és megcsúszik a talaj. A topogásunk csak gyorsíthatja a folyamatot. És: figyeljetek és láthatjátok, hogy már a haveri kutyák is szimatot fogtak – halkul a csaholás, tompul az ugatás –, nyilván, többségük, nem fogja megvárni, míg rádől az ól. Ha kellően állhatatosak és szolidárisak leszünk és maradunk, időben, a jókutya is tudja majd, hogy hol a helye. A váltás közel, csak mi legyünk lélekben fölkészültek a fogadására. S ha elértük, akkor ne álljunk meg félúton, hanem topogjunk, bőgjünk, nyerítsünk, mekegjünk mindaddig, míg független állattanácsok ki nem vizsgálják az elmúlt évek disznóságait! Ugye, milyen állati is volna egy „igazságtétel”! Ha valóban akarjuk és hiszünk benne: lesz! „Ha eső nem lesz. Lesz? Nem lesz? Lesz!?” Lesz!
Beeeeeee szép is volna! – mereng az öreg kos. Majd felszegi csontos kosfejét, beteg szeme elhomályosodik, taknyos orra meg-rándul és hosszan a pásztorra gondol.
Képek a Magyar Anjou Legendáriumból