„Bécs, babona, gróf-gőg, irigység,
Keletiség, zsandár, alázat,
Egy Isten se tudná lefogni
Ereinkben ma már a lázat.
Ma még tán egymást összetévesztjük,
Holnap egy leszünk, észre se vesszük.
Ölés s tisztítás vágya gyúlt itt,
Tegyünk a tűzre, ébresztgessük.”
(Ady Endre)
Valahogyan sohasem a balos politikai eltévelyedésekbe keveredett művészekkel van baj, mindig csak a jobbosokkal.
Nemrégiben Louis-Ferdinand Céline egyes műveinek új kiadását lehetetlenítették el a francia hatóságok (konkrétan a DILCRAH, a rasszizmus, az antiszemitizmus és az LMBT-emberekkel szembeni gyűlölet elleni harcért felelős kormányzati szervezet), mert bár Céline a XX. század egyik legjelentősebb, világirodalmi formátumú francia írója, de sem a polgári (liberális) demokráciáért, sem a zsidóságért nem rajongott és ezt nem is igen titkolta. Halála után majd hatvan évvel egykori politikai állásfoglalásai még mindig „felülírják” rendkívüli művészi teljesítményét. És nincs, aki azt merje mondani, hogy ez méltatlan vele – és a francia irodalommal – szemben. (S akkor most a magyar példákat nem is említem Nyírőtől Sinkáig, Szabó Dezsőtől Wassig és tovább.)
Ellenben a mi szegény Adynkkal kapcsolatban néhányan pusztán csak fel merik vetni, hogy az a polgári radikális-szabadkőműves vircsaft, amibe anno beledelirálta magát, politikailag erősen kétes értékű ténykedést folytatott 1918-1919-ben Magyarországon és máris kitör a balos-liberális-balliberális hisztéria, hogy, mégis, hogyan meri bárki is bántani Adyt?! Ady irodalmi jelentőségét senki sem vonta kétségbe, műveit senki sem akarta betiltatni, mindössze voltak, akik rá mertek kérdezni, hogy hogyan is néz ki ez az Ady és a politika-kérdés, nem jött-e el az ideje a marxista irodalomtudomány által a témában lefektetett tételek újragondolásának? Nagyon érdekes és tanulságos munka lehetne, mélyenszántó irodalomtörténeti tanulmányok születhetnének belőle.
Nagy szeretettel kérdezem hát: miért is érinthetetlenek ott az adyk, amiért a céline-ek az emlékezetükkel fizetnek?