„Rajzold le, hogy megértsd!”
(Valóság nagybátyánk válasza Tibor
„Mijaf***omvanmá’itten?!”-kérdésére)
.jpg)
A szociográfia, a szociografikus szemlélet segítségével, a magyar kultúra, az elmúlt száz évben, már kétszer húzta ki önüstökénél fogva magát az „önmagáról gondolkodni képtelenség”-mocsarából. Először a történelmi Magyarország felbomlását követően, a „csonkamagyarország” önismeretének és önképének kialakításához járultak hozzá felbecsülhetetlen mértékben a „szociográfusok”, majd a hatvanas években, a sztálinizmus által felőrölt-felmorzsolt, gyakorlatilag megsemmisített kultúra regenerálódását indította el az újraéledő szociografikus látás- és ábrázolásmód. Vajon megtörténik-e, megtörténhet-e ez harmadszor is?
„A szociográfia magatartása - a szociográfus magatartása. Milyen elemekből áll össze ez az attitűd? Emberekről - egyes emberekről, életutakról, élethelyzetekről, kisebb vagy nagyobb embercsoportok, társadalmi rétegek életviszonyairól tudósítanak a szociográfiák. Mi teszi különössé ezt a műfajt (...)? A szociográfus magatartása. Az odafordulás és az őszinte érdeklődés szándéka. A meghallgatás ünnepe. A »megalázottak és megszomorítottak« iránti részvét. Igen, sokszor érezhetően részvéttel telítve, de sohasem érzelgősen! A megismerés és a megértés igénye. A föltáró magatartás. A társadalomkritikai él. A szembesítés kellemetlensége. A társadalom szembesítése: Nézzétek! Ez van, ilyenek vagyunk! Szembesülés a társadalommal, és végső soron önmagunkkal. A »mindenkori« hivatalosság kockafejű apparatcsikjainak, továbbá bizonyos olvasói csoportoknak az értetlensége, sőt értetlenkedése. A »fehéret is feketére festés«, a »sötéten látás és láttatás« vádja. A vád botránya.” (bfl.archivportal.hu/id-489-nemeth_gy_rgy_szociografia.html)
„(…)
Magyarországon nincs központi cenzúra, mint Rákosi vagy Kádár rendszerében, de a liberális cenzúra aranykorát éli.
Ez a két erőteljes szó hogyan kapcsolódhat össze?
Sehogy!
És mégis összekapcsolódik.
Mondok egy példát. Elő-előfordul, hogy valaki kényes témáról ír cikket vagy tanulmányt, amelyet kertelés nélkül kellene megtárgyalni – ennek azonban nincs természetes módja. Nincs, mert füttyszóra előugranak a fölbérelt újságírók (mint például D. J.), s a küzdőteret trágyalével öntik le. Ezekkel nem cserél eszmét egyetlen jó ízlésű ember, mint ahogy fürödni sem mocsaras tóhoz járunk. A liberálisok nemcsak a vagyonaikat őriztetik őrző-védő, fegyveres emberekkel, hanem az eszméiket is. Egyetlen kényes mondat elég, hogy tízen nekiessenek egy személynek, s ilyenkor ismét újnépiek, újnacionalisták és antiszemiták leszünk.
Még az a szerencsénk, hogy az előttünk járó írókat: Németh Lászlót, Illyés Gyulát ugyanígy rongálták, mint minket, s ma már kiderült róluk, hogy ugyan keményen beszéltek, de azt mondták, amit mondaniuk kellett.
(...)
Kérdezzük meg egyszer hangosan is, hogy a rengeteg új információ nem az elnyomás egyik formája-e?
A diktatúra fél évszázadig arra törekedett, hogy az ember lehetőleg ne tudjon semmi fontosat helyzetéről, jövőjéről, hazájáról. Semmit, ami cselekvésre késztetné.
A mai világ ennek épp a fordítottja: tudjunk minél többet a krokodilusokról, a bagdadi hétköznapokról, a holdszilánkokról, a rockzenészekről, a tőzsdéről, a túró rudikban lappangó mérgekről, és a tömérdek tudástól bénuljunk meg, s minél előbb változzunk tömegemberré. Azaz: senkivé!
Évek óta dohogok, verem a megfakult dobokat egyfolytában: ébresszük fel újra a szociográfia műfaját. Magyarul az irodalomértékű társadalom rajzát. Egyre inkább kiderül, hogy alig tudunk valamit az országról. Gazdák? Parasztok? Munkások? Munkanélküliek? Falusi orvosok? Falusi kocsmák? Városnegyedek? Az elnémított cigányzenészek? Útszéli örömlányok? Milliárdosok? Hajléktalanok? Alkoholista tanárok? Öngyilkosjelölt családapák? Családanyák? Folytathatnám a sort legalább kétszáz hasonló témáig.
A trianoni összeomlás után alig telik el tíz-tizenkét esztendő, s íróink nagy része elkészíti a maga számadását idehaza, de elkészíti például Erdélyben is. Idehaza elkészül a Puszták népe, az Alföld parasztsága, Szabó Zoltán Tardi helyzete, Féja Géza Viharsarokja, Kodolányi János Ormánsági beszámolója, Erdei Ferenc Futóhomokja, Sinka István A fekete bojtár vallomásai; Erdélyben Tamási Áron Szülőföldemje, Bözödi György Székely bánja, és még jó néhány valóságtól átitatott mű.
(…)
Néhány új szociográfia legalább annyira kirángatna minket is a történelmi iszapból, mint amennyire a harmincas évek elejétől kezdve megtették ezt a nagy elődeink: Németh László, József Attila, Illyés, Tamási Áron, Cs. Szabó, Veres Péter, Sinka István, Kodolányi János, Szabó Lőrinc és mások.
(…)” (www.mno.hu/portal/426048)
Nemrégiben, a Hitel c. folyóiratban, két, a „cigánykérdéssel” foglakozó, szociografikus indíttatású és szemléletű dolgozatot is találtam. Elkezdődött volna valami?
„1958. április 21-én a pátkai tanácsülésen Borián István doktor, a község orvosa a »cigánykérdés megoldását« javasolja a kanyarójárvány miatt. Nagy Lajos tanácstag a cigányok mozgásának korlátozását szeretné elérni, míg társa, Kardos János a cigány gyerekek állami gondozásba való vételét tanácsolja. A testület határozatot hoz: a járvány megfékezése miatt a lakosságot dobszóval hívják föl, hogy a cigányokat ne engedjék be az udvarukba.
(…)
1975 júniusában három cigány asszony összeverekedett és feldúlta az orvosi rendelőt. Milyen következtetést vont le ebből a Fejér Megyei Hírlap (a Kádár-korszak hivatalos állami és MSZMP-szócsöve) újságírója? »…itt lenne az ideje, hogy a kormányzat az álhumanizmus helyett olyan eszközökkel kényszerítse a cigányokat az állami élet teljességére, amilyen eszközöket Magyarországon a magyarokkal szemben alkalmaz. (…) a cigányok nyugodtan (…) lophatnak, verekedhetnek. Meddig lehet ezt eltűrni?«” (www.hitelfolyoirat.hu/dl/pdf/20100901-11285.pdf)
„»…cigány ügyben a szociológiai nézőponttal mélységesen elégedetlen voltam. Azt bizonyítani akárhányszor, akárhány mutatóval, akárhány felmérésben, akármilyen tudósi szenvedéllyel, hogy egy cigány gyermek esélyei a nem cigány életformára ötvenszer kisebbek, mint a nem cigány társának, egyszerűen történelmietlen tétel, de ezen túl még cigányt hergelő és nem cigányt megszégyenítő moralizálás is. (…) Az a történet, az etnikai-kulturális szuverenitásé, melyre a cigányság oly büszkén hivatkozik, és amit a cigányság barátai odaadással védenek és igazolnak, maga a probléma. Nem lehet egyszerre fütyülni a modernitásra, és elvárni az érvényesülést a modernségben.«” (www.hitelfolyoirat.hu/dl/pdf/20101201-18457.pdf & www.hitelfolyoirat.hu/dl/pdf/20110106-75453.pdf)
Folyt. köv.
