„A típusban egyesül a konkrét és a szükségszerű.” (Friedrich Engels)
Bizonyára mindenki ismeri Makk Károly Liliomfi-filmjét. Nos, én ezt a filmet sohasem szerettem, gyerekkoromban sem. S ma már, azt hiszem, tudom, miért. Ez a film erkölcstelen, ráadásul agresszíven erkölcstelen. A szereplők nem könnyeden linkek vagy szimplán hülyék, hanem görcsösen. A színészek annyira jók, hogy még ezt is élvezetesen, lebilincselően tudják előadni (elképesztő színészgarnitúra játszott akkoriban a magyar filmekben, ebből a szempontból az ötvenes-hatvanas évek a magyar film csúcsa), de ez a film súlyosan magán viseli az ötvenes évek forradalmi destruktivitását, ideológiai agresszivitását. A filmtörténet a Liliomfit ma, mint a szocreál filmes sematizmusán való túllépés első jelentős fegyvertényét tartja számon.
S ezzel szemben ott a Keserű igazság, Várkonyi Zoltán remek alkotása (amelyet egy Népszava-direktíva illusztrálására rendelt meg a kommunista hatalom és amelynél el sem képzelhető szocreálabb közegben játszódó 
film), mely nyomát sem viseli ennek a forradalmi destruktivitásnak, ideológiai agresszivitásnak. A karriervágyból hatalmával visszaélő, tetemes népgazdasági károkat okozó és emberéleteket veszélyeztető, de a Párt éleslátásának köszönhetően leleplezett és méltó módon megbüntetett munkáskáder művezető története Várkonyi és Nádasy László (a forgatókönyv társszerzője) keze alatt átalakult, elveszítette minden ideológiai élét és megtelt általános emberi tartalmakkal, egy bizalomról, hűségről, szeretetről, esendőségről, gyávaságról, megfelelési kényszerről, korrumpálhatóságról, a felelősség képességéről szóló mozi született, amelyből hiányoznak nemcsak a történelmi szükségszerűséget fölismerő jók és retrográd rosszak, de az egyértelmű (pártszerű) válaszok és megoldások is. A Keserű igazság ma még a filmművészetben jártasabb, a magyar filmeket kedvelő közönség előtt is szinte teljesen ismeretlen.
Ugye, milyen érdekes? Talán nem is annyira, ha tudjuk, hogy a Liliomfit bemutatása után (1954) Cannes-ba küldték, folyamatosan vetítette mozi és tévé és a magyar film kiemelkedő alkotásaként kezelték a szocializmus évtizedei alatt, míg a Keserű igazságot leforgatását követően (1956) betiltották és csak 1986-ban kerülhetett először elő a dobozból. A kommunisták pontosan tudták, mi felel meg ideológiai céljaiknak és politikai érdekeiknek és mi nem. Már csak az a kérdés, hogy mi miért nem! Miért volt kevés az elmúlt három évtized ahhoz, hogy a kultúrán a kommunizmus által okozott sebeket és torzulásokat legalább elkezdjük gyógyítani?
