„Az ördög az atyátok, és atyátok kedvére igyekeztek tenni, aki kezdettől fogva gyilkos, nem tartott ki az igazságban, mert nincs benne igazság. Amikor hazudik, magából merít, mert hazug, és a hazugság atyja.” (Jn 8,44)
Ki mit hazudik el? Vannak olyanok, akik saját életüket. És vannak olyanok is, akik mások életének elhazudását (megrontását) tekintik küldetésüknek és/vagy saját életük kiteljesedése biztosítékának.
A blogtartalmak között tallózgatva a következő szövegre akadtam: „A kommunizmus emléknapjának esete a szokásos magyar élethazugsággal. 1947. február 25.-én tartóztatták le Kovács Béla kisgazdapárti képviselőt. A Szovjetunióba hurcolták és egy koncepciós perben 25 évi börtönre ítélték. Négy évet töltött a Gulagon, négy másikat egy moszkvai börtönben. Emiatt van ma a kommunizmus áldozatainak emléknapja. Kovács Béla 1956. november harmadikán tagja lett Nagy Imre kormányának. A forradalom bukása után Kovács Béla a magyar Parlament tagja maradt, és a poszt alatti 1958-as képen egy ismert magyar politikussal látható az Országházban. Ez az ismert politikus lett később az egész ország nagypapikája, és az a maroknyi értelmiségi, aki morgott rá, ma zsidóliberális bolseviknak van nevezve a Stefkák, Bencsikek, Szűrös Matyikák, és egy falusi pártmitugrász ex-KISZ-titkár fiacskája által. Amiről, nem tudom miért, az jutott eszembe, amit a nagy Sören Kierkegaard mondott , amikor Jaspers barátjával sörözött a Viktoriagade 8 alatti lebujban, és később Opbyggelige Taler i forskjellig Aand című művében bővebben is kifejtett. Fuck din hiklerne mor.” [Forrás]
Ugye, milyen „szép”? Annyira „szép” (annyira „kerek”), hogy már igaz sem lehet. Ahogy nem is az: ez a szöveg hazugság, maga a par excellence hazugság. Hazugság, mivel valótlan állítások sora: Kovács Bélát 1947 februári elhurcolását követően nem a Szovjetunióba vitték, nem koncepciós perben ítélték el, nem töltött négy évet a Gulagon és négy másikat egy moszkvai börtönben, nem 1956. november 3-án lett a Nagy Imre-kormány minisztere, a forradalom bukását követően nem maradt a magyar Parlament tagja*... [a pontos(abb) részletekért kattints ide!]. És hazugság, mivel karaktergyilkossággal, hamis állítások sorával mások hitelének, becsületének lerombolásával igyekszik szerzője önmaga hitelességét megteremteni. Legyen ez tanulság mindenki számára — megismétlem: mindenki számára!
*Kovács Béla – aki az ’56-os Nagy Imre-kormányokban október 27. és november 5. között fölművelésügyi, majd államminiszer volt – a forradalom bukását követően nem maradhatott a magyar Parlament tagja, mivel 1956 novemberében sem volt az; az ő 1945 novemberében szerzett képviselői mandátuma az 1947 augusztusában tartott („kékcédulás”) választásokkal már érvényét vesztette. (Csupán a pontosság miatt: a magyar Országgyűlés – amelynek, mint tisztáztuk, Kovács Béla ekkor nem volt tagja – 1956 augusztusa és 1957 májusa között nem ülésezett, 1957 májusában is csak azért hívták össze, hogy az épp lejáró mandátumát újabb két évvel meghosszabbítsák; Kádárék az ’56-os események után nem akartak új választásokat tartani, 1956 és 1958 között lényegében rendeleti úton kormányoztak.) A forradalom leverését követő hetekben, hónapokban Kádár János többször is személyesen próbálta meggyőzni Kovács Bélát, hogy így vagy úgy, működjön együtt az új hatalommal, amit, mivel nem tudtak közös nevezőre jutni, ő mindannyiszor elutasított. 1958-ban ismét megkeresték Kovácsot – aki a köztes időt leginkább kórházakban töltötte, reumával és súlyos vérnyomás-problémákkal küzdött, a szovjet fogság alatt szívinfarktuson és agyvérzésen esett át – és rávették az ekkor már munkaképtelen politikust, hogy induljon az 1958 novemberi országgyűlési választásokon „független”-, azaz Hazafias Népfront-jelöltként. A mandátumot ugyan megszerezte Kovács Béla, de az Országgyűlés alakuló ülését követően tüdővérzést kapott és 1959. június 21-én meghalt.