Akkoriban megfordult a démonok által reákényszerített rend, és a magyar nép akaratát ismét az értelem vezérelte. Mert mindezidáig a csak-azért-is akarat kormányozta a nép értelmét: erőltetett menetét sötét és vizetlen helyekre, allergén gyomok közé.
Az értelem ekkor a szeretetre irányította az akaratot, hogy az visszatérjen természetes állapotába. Mert az akarat romlatlan állapotában a szeretetre irányul.
A magyar nép nagy tömegei tódultak most már a vizekhez; folyó- és állóvizekhez: aki tehette, Dunához, Tiszához, Kőröshöz, Zalához; jobb híján kertvégi patakokhoz, réti tocsogókhoz. Alámerültek, megmerítkeztek a Balatonban, a Tisza-tóban, a Rakaca-víztározóban.
A démonok szolgái – őket hívták megmételyezetteknek – értetlenkedve ácsorogtak a parton elszórt, levetett gúnyák között, cipőjük orrával piszkálva azokat, mint kivetett tetemeket. Minden gúnya teljesen egyforma volt, a legutolsó divat szerint készült, ilyenformán fejezve ki viselőinek önmagásságát: mert mindegyik gúnya hátán az a felirat szerepelt, hogy ÉN; és mindegyik gúnya mellrészére az volt írva, hogy DÖGÖLJÖN MEG A SZOMSZÉD TEHENE IS.
Sivár kép, tanácstalanul tébláboló megmételyezettek a vízpart homokjában. Hátukon: ÉN, mellükön: DMSzT IS!
A nép pedig erényről erényre haladt. Mígnem…
Tibor, a Drazsé, ordas volt a megmételyezett démonszolgák között. Tetteit ki nem ismeri? Urait feltétel nélkül szolgálta, s hitte, hogy neki e szolgálat feltétlen hasznot terem. „Kegyelmet nem ismerünk, foglyok nem kellenek!” Igen, így fogok eljárni uraim érdekében, hajbókolt, bár gyönge és gyáva volt, és tudta, parancsolói is gyávák és gyöngék. És parancsoló urai is tudták, hogy gyáva, és tudták, hogy ők maguk is azok. Most pedig megzavarodtak, és zavarukban félelmet igyekeztek kelteni: óriásokat és nagy katonai csapatokat utánoztak, alakjukat megfelelően változtatva és váltogatva.
De felismerte már a nép zsarnokainak igazi természetét! Őket faképnél hagyta hát, majd elindult egyenes utakat keresni.
Lődörgött csak fulladozva Tibor, a Drazsé, útvesztőt formázó sikátorokban, és erősen nedvedzettek duzzadt orrnyálkahártyái, kivörösödött szeméből – amit nem győzött, annak szúró viszketegsége miatt, dörzsölni – patakzott a könny, a torka kapart és egész kültakarója borzasztóan égett.
Tibor, a Drazsé megmihálylott.
Egyedül találta magát a sikátorban. Sem szemből nem jött senki, sem őt követve nem jött senki. Sötétség uralkodott. Már a falakat sem látta, csak lépten-nyomon nekikcsuszkolódott. Lehorzsolta a füléről és a keze fejéről a bőrt, s ez nagyon fájdalmas volt.
És akkor ott, a sötét, a zegzugos, a kanyargós, a fájdalmas, a diszkomfort sikátorban megpróbálta, mint az egyetlen kézenfekvőséget, az egyenes járást!
A harmadik lépés után nekiütközött a falnak. Aztán megint, aztán megint. Feladta. Leroskadt a fal tövébe és az éjbe meredt. Az éjbe meredve – duzzogott.
A fal mögül zajt hallott: „Áldott, aki az…”, hallotta.
És akkor Tibor, a kistermetű Drazsé, felmászott a fára, hogy lásson.
Felmászott a fára – az egész világ nevetségére -, hogy lássa azt, amit látott; hogy ott akarjon lenni, ahol nincs. De a fa is azt mondta, nem mehet, és a fal is azt mondta, nem mehet.
Volt valami láthatatlan erő, ami visszafogta, mellbevágás, ami visszalökte.
Baj van, szólalt meg benne Tibor, a Drazsé.
Segítség, nyögött föl benne Drazsé Szent Tibor. Majd: Bűnbánó Anyánk, Egyiptomi Szent Mária imádd az Istent érettem!
Helló, helló, tiltakozott benne döbbenten Tibor, a Drazsé. Tibikém, Tibikém, tiltakoztak eddigi parancsolói, mi vagyunk, akik veled vagyunk!... és elpucoltak.
Ezután Tibor hosszú időre eltűnt az emberek szeme elől. Senki sem tudta, hogy valahol Ózdon, egy nyolcadik emeleti panellakás mélyére húzódva szigorú aszkézisnek adta át magát. Közel húsz esztendeig élt ott, sűrű könnyhullatások között vezekelve, míg a gúnya teljesen le nem foszlott testéről, ahogyan a holtak kemény csontjáról az egykor szenvedélyekkel kényeztetett lágy hús. A nemrégen még pollen-irritációtól égő szemei, most az állandó sírástól vörösödtek ki; nem csak maga miatt, de nemzetéért könnyezett, engesztelvén az Istent érettünk.
Később lelki vezetője lett a magyar ifjúságnak, őket az emberi élet minden formájának tiszteletére és szeretetére buzdítva és nevelve, de gyakran kelt ki szent haraggal mindazok ellen, akik helyrehozhatatlan sérüléseket okoztak a kisgyermekeknek: lelkiismeretlen „nőgyógyászok”, aljas és brutális iskolafogászok, haszonleső válóperes ügyvédek voltak - többek között – üdvös kifakadásainak céltáblái.
Nyolcvan évig élt még ilyen és ezekhez hasonló üdvös cselekedeteket mívelve, végül 154 esztendős korában, 2109-ben szenderült el.
2112-ben sor került a szentté avatására, számtalan bizonyított csodálatos esemény után, egy felemelkedett nemzet egyhangú óhajának megfelelően. Patrónusukat tisztelik benne napjainkban is az allergiás betegek és azok a túlkoros magzatok, akiket a szent közbenjárása mentett meg az elhajtástól.