Hogy mekkora bajban is vagyunk, talán semmi sem tanúsítja jobban, mint a „tömeges emlékezetkiesés”. Szűkebb és tágabb környezetemben (is) egyre gyakrabban veszem észre beszélgetőtársaim arcán, ha a múlt kerül szóba – akár a történelmi múlt, félmúlt, akár a közösen megélt személyes múltunk –, a zavartság vagy a csodálkozás jeleit. E tekintetekből világosan kiolvasható a kérdés: „Miről beszélsz?”, vagy méginkább „Hogy neked mik nem jutnak az eszedbe?” Ha csak nem valami maradandó memóriazavart okozó járvány söpört végig a környékünkön, akkor, bizony, másra nemigen gyanakodhatok, mint a múlthoz való viszony gyökeres megváltozására – egyre többek számára válik irrelevánssá a múlt (mint olyan).
Az a személy, akit cserbenhagy az emlékezete, életképtelenné válik, aminthogy az a közösség is, amely elveszíti történelmi tudatát. Huizinga egy – az amerikai szellemről írott – tanulmányában nagyon találóan jegyzi meg: „Aki ragaszkodni akar ahhoz, hogy az emberiség múltjának nincsen már tulajdonképpeni életértéke, (…) annak vállalnia kell azt is, hogy saját életét is a mai napig, sőt előre, az utolsó pillanatig megtagadja, mint értéktelent.” Nem tudok nem arra gondolni, hogy éppen ennek a folyamatnak egy (erősen) előrehaladott fázisában vagyunk, s ennek tünete az „emlékezéstől való elidegenülés/elidegenedés”.
Az én generációm, a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején születettek, nagykorúvá válása egybeesett a „rendszerváltozással”. Már kellően érettek és még eléggé fogékonyak voltunk ahhoz, hogy a történéseket a maguk valóságában, jelentőségük súlya szerint (sem nem alulbecsülve, sem nem túlértékelve) éljük meg. Gyanítom (pontosítok: tudom), hogy a velem egyívásúak közül nagyon sokak számára a „rendszerváltozás” legfontosabb hozadéka „a történelembe való visszatérés” volt. A diktatúra irrealitásából (ahol a napi élet csak mint egy abszurd színdarab kényszerű játékosaként volt túlélhető) beléptünk/visszaléptünk a történelem realitásába, ahol tények vannak, s ahol a múlt és a jelen újból megismerhető és elbeszélhető. Azonban, látnunk kellett, hogy ez a „visszatérés” már az első lépéseknél megtorpan. (Hogy, szerintem, miért is, többször, több helyütt leírtam, legutóbb talán itt: magyarido.blog.hu/2008/07/27/a_harmadik_koztarsasag_balsorsa_2_dik_levonas)
A „tömeges emlékezetkiesés” és az „emlékezéstől való elidegenülés/elidegenedés” a „rendszerváltozás” kudarcának legsúlyosabb tünetei közül valók. Aki felismeri e jelenségeket (és nem vált még végzetesen apatikussá vagy fatalistává), nyilván, késztetést érez, hogy tegyen ellenük. Magam (a magam számára) azt a megoldást találtam, hogy, bizonyos tekintetben, visszamegyek az origóhoz, a kilencven környéki dilemmákhoz, újraolvasok számos akkor megismert munkát, újragondolom ismereteimet, nézeteimet a diktatúráról és a demokráciáról (is). Megpróbálom végigkövetni és megérteni a folyamatot a diktatúrától a „diktatúráig”.
E bejegyzés címe („Szabadság szabadság nélkül”) Zsorez és Roj Medvegyev Ki az őrült? című munkájának egyik fejezetcíméből ered. A két Medvegyev két munkája (A levelezés titkosságát a törvény garantálja és a Ki az őrült?) a nyolcvanas évek végén és a kilencvenes évek elején megjelent nagyszámú (eladdig betiltott) könyv közül, innét nézve, bizony, kiemelkedik aktualitásával. Ezek ajánlásával folytatom (hamarosan) a „szabadság nélküli szabadságot” körbejáró, szaglászgató, piszkálgató „széljegyzeteimet”.