1918. december 11-én született Alekszandr Iszajevics Szolzsenyicin orosz író.
1990-ben, a szocializmus, a kommenista bazár bezártakor, ha nem is hittük, de azért bíztunk benne, hogy a legnehezén már túl vagyunk, a kommunizmusnál gyilkosabb és nyomasztóbb totalitarizmus már nem köszönt ránk (legalább a mi életünkben) és, lám, csalatkoznunk kellett; a globalizmus és járulékos, illetve társult ideológiái (közöttük a kultúrmarxizmus, az önvesztettek kommunizmusa) olyan brutális erővel támadnak és rombolnak, olyan totalitásra törnek, amihez képest a kommancsok és a náczik „új egei és új földjei”, véres terrorista diktatúrái, csak vásott kamaszok éretlen, esetlen vagánykodásai voltak.
Szolzsenyicin műveinek esztétikai értékén lehet vitatkozni, ám jelentőségükön és fontosságukon aligha; amit Szolzsenyicin a személy és a hatalom viszonyáról, a totalitarizmusok, az ideológiák és általában is az ember természetéről elmond, ma sem, egy szemernyivel sem kevésbé helytállóak és időszerűek, mint bármikor korábban voltak; nagyon nincs az rendjén, hogy amíg a hidegháború, a kétpólusi világrend idején a szolzsenyicini „megvesztegethetetlen igazságkeresés” politikai (kulturális-kommunikációs) fegyver lehetett a Nyugat kezében a Szovjetunió, a Gonosz Birodalma elleni harcban, addig Alekszandr Iszajevics nagy művész és nagy gondolkodó volt (Nobel-díjas író), ám amint politikailag „okát veszti” és önmagunkra nézve is értelmezhetővé-értelmezendővé lesz műve, akkor már egyre érdektelenebbé, egyre kínosabbá, mára pedig egyenesen „politikailag nem korrektté” válik.