A bejegyzés közvetlen előzménye: magyarido.blog.hu/2011/05/09/egy_jegyzet_az_ady_kerdes_2011_hez_unokatestverem_a_i_lanyt_vett_felesegul
…Itt ülünk a „magyar politikai tradíción”, mely (több, mint) ezer éven keresztül bizonyította életképességét, megújulnitudását és (...) nagyszerűségét. (...) És mi az elmúlt húsz „szabad” évünket az elmúlt kétszáz év ideológiai importgagyijaival való p*csöléssel töltöttük, ahelyett, hogy saját tradíciónkban kerestük volna saját sorskérdéseinkre a választ. Pedig a válasz ott van: ott a szemlélet és ott a metódus is…
„...A hazafias irodalom másutt az alkotások bizonyos válfajának csupán jelzője (s még hozzá nem is a legdicsérőbb), nálunk valóban az irodalom, a lényeg és a legmagasabb érték is egyben. Mert ez az irodalom, amely a képzelet régióiból jön, hogy végül is reális politikai feladatot vállaljon, vagy legalább is erre ébresszen, ez az irodalom látott nálunk mindenkor igazán és talán egyedül tisztán a politikai életben is, míg a hivatalos politika nagy elképzelésekben és ábrándokban puffogott szét, vagy éppen örvény felé vezetett...”
...Széchenyi azon kevés magyarok egyike, aki ha feltett egy kérdést, akkor azt a végső konzekvenciáig „végigjátszotta”. Nem egy unatkozó műkedvelő utász, közgazda és filantróp arisztokrata, hanem egy nagy nemzeti gondolkodó. Elindult a magyar nemzeti tradíciótól és eljutott a magyar nemzeti tradícióig, művének lényege éppen az, hogy kortársai (és több eljövendő nemzedék) számára (is) megnyitotta és igazolta, értelmezhetővé és megélhetővé tette azt...
Széchenyi, mint utcaseprő (korabeli rajz)
Széchenyi Blickjében (1859-ben) (többek között) így érvel Bach „civilizátori” ténykedése ellen:
„(…)
Mi, kik már gyermekkorunkban bámulni és siratni tudtuk Kosciuskot, mi, kik Cato »victrix cusa diis placuit, victa Catoni« [Victrix causa deis placuit, sed victa Catoni (Lucanus, Pharsalia I, 128): A győztes ügy az isteneknek tetszett, de a vesztes Catónak] --- híres mondatában a nagyszerűséget teljesen felfogtuk --- mi fájdalom oly ideologusok, phantasták, vagyis bécsiesen szólva javíthatatlan együgyű magyarok vagyunk, vagy ha excellentiádnak ugy tetszik, betyárok --- sat., hogy mi föltétlenül inkább óhajtozunk a sivatag után, mint a zsidópiaczi bureauba: vagy hogy még tisztábban és érthetőbben fejezzük ki magunkat, az eltiprott Abdelkader bőrében nem éreznők magunkat szerencsétlenebbnek, mint most, míg ha excellentiádnak magasabbra emelkedett bőrében laknánk, első dolgunk volna sans façon azon procedurát hajtani végre magunkon, melyet a genialis Münchausen báró alkalmazott azon kék rókák ellenében, melyeknek bundáját bírni óhajtván, csupa humanitásból nem ölte meg őket, hanem azon gondolatra jött, hogy homlokán egy keresztvágást csinál, s azután addig csiklandozza --- mihez Oroszországban, hol ez történt minden szükséges eszköz kéznél van, míg a derék Reineke, természetesen örvendvén, hogy ily kelepczéből szabadulhat --- mi fájdalom oly sok nemes magyarnak nem sikerült --- azon határozathoz jutott, hogy kiugorjék saját bőréből.
Így cselekednénk mi, igenis, drága excellentiás úr --- természetesen azonban csak azon esetben, ha fentebbi két helyzet között választanunk kellene --- és e két extremumot sehogy sem lehetne másként összeegyeztetni. Mert ha ez szabadságunkban állana, akkor Abdelkader magas jellemét tisztán és csorbítatlanul megtartanók, sőt esetleg még emelnők is --- más oldalról azonban a civilisatio kellemeit, a theatól kezdve, evésben, ivásban, vadászatban sat. egész egy jól szervezett operatársaság énekéig kellő mértékkel és határok között szintén élvezni igyekeznénk. --- De minden körülmények között a szellemet helyezve primo [primo: első], s az anyagot csak secundo loco [secundo loco: második helyre], és soha sem megfordítva, mint ez gyakran megtörténik oly kormányoknál, melyek azt tartják, hogy a népek, ha őket el nem csábítják --- azaz --- mily szégyen! --- szellemi élvezetekkel meg nem ismerkedtetik, tökéletesen meg vannak elégedve, ha elegendő ennivalójuk van, s néha-néha valami látványossággal is gyönyörködtetnek, természetesen, nehogy a sok gondolkodással fárasszák magukat, hanem annál képesebbek legyenek »mindent« megemészteni.
Mi magyarok, mint nemzet, a fentebbi végleteket mindig kiegyenlíteni óhajtottuk --- a szellemit az anyagival, a kényelmet a függetlenséggel --- azonban nem sikerült. Mert szellemi élvezetek helyett rendesen panem et Circenses à la viennaise [panem et Circenses à la viennoise: bécsi kenyeret és cirkuszt] nyújtottak, melyek közülünk sokakat kísértetbe hoztak, vagy magyarul szólván --- mert ezeket »lerchenfeldi magyaroknak« nevezték --- sokakat el is csábítottak: a nemzet zöme azonban soha nem akart hallani sem ezen cseréről --- hanem folytonosan remélte és hitte, hogy valaha még is hozzájuthat a tiszta élvezetekhez, természetesen stereotyp mentor accompagnement [mentor accompagnement: mentori támogatás] nélkül.
(…)”
(Gr. Széchenyi István „BLICK”-je. K. Papp Miklós kiad., Kolozsvár, [1870.], 77. – 79. p.)
(Folyt. köv.)