„Ne féljetek azoktól, akik a testet megölik, a lelket azonban nem tudják megölni! Inkább attól féljetek, aki a kárhozatba vetve a testet is, a lelket is el tudja pusztítani!” (Mt 10.28)
Az örvénylő zagy kellejtős közepén (a zagy átható, szúrós szagától fuldokolva, a szájpadlásukra tapadó förtelmes íztől öklendezve), a félelemtől szinte bénultan ülnek a szittyák és Chestertont olvassák. Már nem kérdeznek semmit és már nem gondolnak semmit – teljes valójukkal figyelnek. (Chesterton Róma és Karthágó harcáról ír.)
„Vajon miért dédelgetik az emberek azt a furcsa meggyőződést, hogy az aljasnak mindig le kell győznie a nagyszerűt, hogy van valami homályos összefüggés az agyvelő és a brutalitás között, vagy hogy nem baj, ha az ember ostoba, feltéve, hogy egyúttal aljas is? Miért gondolnak magukban minden lovagiasságra úgy, mint érzelemre, úgy, mint gyengeségre? Azért, mert mint minden ember, ők is elsősorban a vallás befolyása alatt állnak. Számukra, és minden ember számára, az elsődleges tényező a dolgok természetéről alkotott saját elképzelésük, elképzelésük arról, milyen világban is élnek. Márpedig hitük szerint az egyetlen végső dolog a félelem, és ezért a világ szíve maga is gonoszság. Hiszik, hogy a halál erősebb, mint az élet, és ezért a holt dolgok is biztosan erősebbek, mint az elevenek; legyenek azok a holt dolgok akár aranyból vagy vasból, legyenek bár gépezetek, sziklák, folyók, természeti erők. Furcsán hatna, ha azt mondanánk, hogy azok az emberek, akikkel a teázó-asztalok mellett vagy a kerti estélyeken találkozunk, titokban Baál vagy Moloch imádói. Pedig ez a fajta kereskedői észjárás sajátos kozmikus világképpel jár, megvan benne az a brutális tompaság, amely Karthágót romba döntötte és ez Karthágó világképe. A pun hatalom azért esett el, mert ez a fajta materializmus az igaz gondolattal szemben az őrületig közömbös. Azáltal, hogy nem hisz a lélekben, eljut odáig, hogy nem hisz az értelemben sem. Mivel túlságosan gyakorlatias ahhoz, hogy erkölcsös legyen, tagadja azt, amit a legegyszerűbb katona is a hadsereg erkölcsének tart. Azt képzeli, hogy a pénz továbbharcol, ha a katona már nem hajlandó harcolni. Így történt a pun kereskedő-hercegekkel is. Vallásuk a reménytelenség vallása volt, hiába volt gyakorlati sorsuk reményteljes. Hogyan is érthették meg, hogy a rómaiak még akkor is képesek voltak reménykedni, amikor helyzetük teljesen reménytelennek látszott? Vallásuk az erőszak és a félelem vallása volt, hogyan is érthették hát, hogy az ember akkor is képes megvetni a félelmet, ha kénytelen alávetni magát az erőszaknak. Világfilozófiájuk legmélyén a kiábrándultság lakozott, miért is értették volna meg azokat, akik még akkor is háborúskodtak, mikor már rég belefáradtak? Egyszóval: hogyan értették volna éppen ők az Emberi Értelmet, amikor már oly régóta hajbókoltak az értelmetlen dolgok, a pénz, a vad erőszak előtt, és olyan istenek előtt, akiknek a szíve helyén vadállati szív dobogott? Hirtelen olyan hírekre ébredtek, hogy a zsarátnok, amelyet még arra sem méltattak, hogy eltapossák, ismét mindenfelé lángbaborult, hogy Hasrubált legyőzték, hogy Hannibál túlerővel került szembe, hogy Scipio átvitte a háborút Spanyolországba, sőt, hogy egészen Afrikáig sikerült áttennie. Az Arany Város tulajdon kapui előtt vívta meg Hannibál utolsó ütközetét – és elveszítette, és Karthágó úgy esett el, ahogyan semmi egyéb a Sátán bukása óta. Az Új Város neve puszta névként él tovább. Nem maradt belőle egyetlen kő sem a homokban. Még egy háborút vezettek a pusztulás előtt, de ez a vereség végleges volt. Csupán a kései ásatások során bukkantak apró holttestek százaira a legmélyebben fekvő alapok között, melyek vallásuk szent ereklyéi voltak. Mert Karthágó bukását az okozta, hogy hű maradt saját filozófiájához, és logikus végkifejletéig követte saját világképét. Moloch felfalta saját gyermekeit!”
(Részlet G. K. Chesterton Az örökkévaló ember című munkájából)