...ajánlom minden kedves európai szíves figyelmébe az alábbi gondolatokat Henri Daniel-Rops Jézus és kora című, először 1945-ben megjelent munkájából:
„Itt van tehát a tanúság lényege, mely lehetővé teszi, hogy megismerjük Jézust: az evangélium! E négy vékony könyvecske önmagában is sokkal inkább fenntartója a nyugati világnak, mint az egész görög irodalom és a teljes római jog. Oly módon átjárták lényünket, hogy hajlamosak vagyunk elfelejteni: ők tettek bennünket azzá, amik vagyunk. De ahol befolyásukat mellőzik vagy lehetetlenné teszik, halálos hiánybetegség jelentkezik; ilyenkor a Nyugat önmaga lényege ellen követ el árulást. Mint erkölcstani mű, az evangélium elválaszthatatlan az ember meghatározott koncepciójától, ami sajátos jegye a valódi civilizációnak. Mint irodalmi mű, könnyedén lépi át a századokat és szórja szét ragyogását az egész világra anélkül, hogy valamit is veszítene sajátos erejéből, mellyel szólni tud minden kor és minden égtáj emberéhez, méghozzá azon a nyelven, amit az legjobban megért. Mint történelmi mű, amit azonban nem történetírói szándékkal írtak, oly megbízhatóan rajzolja meg Jézus arcképét, hogy annak szétrombolásával, a meg-megújuló erőfeszítések dacára, a kritikusok egymást követő generációi sem boldogultak.
(...)
(...) Hogyha igaz az – amint azt korábban már észrevételeztük –, hogy a civilizációnkat át- meg átjárja a kereszténység, s ha mindarra, ami belőle született, intézményeire, erkölcsére, művészetére és gondolatvilágára, mindenre, beleértve még hagyományait is, az evangélium fénye vetődik, amin kívül semmit sem lehet teljesen megérteni attól a pillanattól kezdve, amikortól ehhez a kereszt bélyegét a szíve közepén hordó nyugati világhoz tartozunk, kell akkor mindannyiunkban lennie valaminek, ami lehetővé teszi, hogy megközelíthessük Jézust. »A kereszténység – mondja Miguel de Unamuno – univerzális szellemi érték, melynek gyökerei az emberi egyéniség legmélyére nyúlnak.« És így kell értelmeznünk Szent Ágoston nagyszerű szavait is: »Ha ismerném magamat, téged ismernélek« (Soliloquia II.1.). Noverim me, noverim te.
(...)
A Krisztusra vonatkozó legmélyebb igazság nem a történelem rendjéből való. Az igazi Jézus az a mindannyiunkban »lesben álló Isten«, akiről Mauriac beszél. Nem az elemzés, nem a kritika és nem a szociológiai módszer révén juthatunk el az »emberfiának« totális valóságához, hanem sokkal inkább azon titokzatos erő által, ami csak emberi nyelven megszólalva válik érzelmi erővé, és ami önmagában is megismerési képesség – sőt több, mint képesség: maga megismerés –, egyszóval a teljes hozzátartozás azon ereje által, amit Pascal ezzel a felejthetetlen szóval jelöl: szív.”
[Forrás: Daniel-Rops, Henri: Jézus és kora I.-II. Ecclesia, Bp., 1991.]