E bejegyzés szövege 2009-ben született.
A választásról nekem mindig egy „ifjúkori nagy felismerésem” jut eszembe: nagyon nagy különbséget tapasztaltam szüleim és nagyszüleim szabadságfogalma és szabadságélménye között.
Szüleim generációja (akik mára bizony már hatvanasok lettek) bár sokkal „szabadosabban” viszonyultak a „napi élet dolgaihoz”, ugyanakkor (láthatóan) folyamatos szabadságdeficittel küszködtek (ha nem lett volna valaki számára nyilvánvaló, akkor is megtudhatta volna, hiszen jóformán csak erről beszéltek egymás között).
A nagyszülők korosztálya ellenben, bár nem volt kevésbé keretek, kényszerek közé szorítva az életük, mégis sokkal zökkenőmentesebben, rugalmasabban és nagyvonalúbban (magától értetődőbben – azt hiszem, ez a helyes kifejezés) kezelték külső/belső konfliktusaikat.
Ezt tapasztaltam nagykamasz koromban, a nyolcvanas években. Lehet, persze, hogy ez nem volt mindenütt így, de az én közegemben majdhogynem általánosnak volt mondható.
Gondolkodtam az okokon, és arra jutottam, hogy az autonómiával függhet össze a dolog. Az akkori nagyszülők nemzedéke még masszív értékrenddel lépett a felnőtt életbe, volt stabil énképük és fogalmuk arról, mi is a felelősség, így világos volt számukra a választás mibenléte és lényege is. Szüleim korosztálya már az ötvenes-hatvanas években „cserepedett fel”, amikor is a totalitarizmuson kívül kevés dolog volt nyilvánvaló (de, valljuk be, még ennek a totalitarizmusnak a mértéke is kérdéses/ingadozó volt).
Ebből aztán következtek bizonyos dolgok...