E bejegyzés szövege 2013-ban született.
A tiltakozások, ha úgy tetszik, „a demokratikus közvélemény nyomásának” természetéről jut eszembe!
A napokban láttam egy ismeretterjesztő filmet a kanadai olajhomok-mezőkről. Egy kb. nagy-britanniányi méretű olajhomok-mező található Albertában, ami a mai (napi 1,5 millió hordós) kitermelési intenzitás mellett, a becslések szerint, kétszáz évre elegendő tartalékot rejt. A kanadai kormány 1963-ba döntött arról, hogy a területet fel kell mérni és a termelést elő kell készíteni. Igen ám, de a terület indián rezervátum, s az ott élő indiánok beintettek! A kormányok egyezkedni próbáltak velük ‒ így is, úgy is ‒, de próbálkozásaik eredménytelenek maradtak, mígnem... A nyolcvanas években hatalmas prémvadászat-ellenes civil(!) tiltakozókampányok indultak az USÁ-ban és Kanadában (és a világ más részein is); a prémek forgalma jelentősen visszaesett, a kormányok ‒ a nagy társadalmi nyomásra ‒ kénytelenek voltak igen jelentősen szigorítani a vadászat és a prémkereskedelem föltételeit, így az indiánok megélhetés nélkül maradtak. Pont jókor, mert a nagy olajcégek már tűkön ültek! Ma az indiánok kotrógépeket kezelnek, megkapták az olajhomok kitermelésének és feldolgozókba szállításának jogát.*
Hát, ennyit a tiltakozások természetéről.
*Nem hagytak nekik választási lehetőséget. Volt egy nagy-britanniányi őserdejük, tiszta folyóik, tele élettel. Ma van egy nagy-britanniányi kráterük, tocsognak az azbesztben, fuldokolnak az azbesztgőzben, ők a világ egyik legnagyobb széndioxid-kibocsátói (az olajhomokból az olajat olaj égetésével előállított energia segítségével nyerik ki). Ha holnap úgy döntenek a nagy olajcégek, hogy nekik ez már nem/mégsem akkora biznisz, akkor ott maradnak egy élettelen, mocskos, mérgező, gigantikus kráter fenekén ‒ és nekik puszi.