„Oly sokáig voltunk lenn,
Hogy nem is tudjuk, milyen fenn.
Igyunk az új Istenekre,
Mosolyuk egyre nagyobb,
Nem tettem ellenük semmit,
Azt hiszik, nem is vagyok.
Oly sokáig voltunk lenn,
Hogy nem is tudjuk, milyen fenn.”
Néhány nappal ezelőtt Sz. barátom fölhívott telefonon és ígérte meglátogat. Tegnapelőtt, a megbeszélt időpontban, be is váltotta ígéretét. Mikor a csöngetésre kinyitottam az ajtót Sz.-t egy hatalmas PLUS-os reklámszatyorral egyensúlyozva találtam ott a hóban. Lemezeket (LP, bakelit, hogy mondjam, hogy értse még valaki?) hozott (vissza), tetemes mennyiségű és súlyú hanglemezt (többségében komplett művek albumait: teljes Karácsonyi oratórium, teljes Máté-passió, soklemezes népzenei gyűjtemények, effélék) és néhány video (VHS)- és hang (kompakt)-kazettát. Évekkel ezelőtt adtam még kölcsön neki ezeket, gondolom, végighallgatta, kitanulmányozta, megértette, elunta kerülgeti a kupacot, visszahozta. Köszönés után a testes pakk fülét nyomban a kezembe nyomta, amit én azonmód „beejtettem” a kabátfogas alá.
Sz.-szel hosszan beszélgettünk, súlyos és nehéz dolgokról is (igen, többnyire súlyos és nehéz dolgokról). Életünk olyan szakaszát éljük mindketten, ami alapvetően befolyásolja, lényegileg is meghatározza „sorsunk” további alakulását. Nyilvánvaló (mindkettőnk számára), hogy innen, így, nincs tovább.
Sokáig bíztam abban (bár ezt a bizalmat sokkal inkább a remény táplálta, mint bármiféle logikus következtetés), hogy ez – a „helyzet” – csak a mi „generációs pechünk”. És hogy, ha más nem is, de az a lehetőség még a mi korosztályunknak (kb. a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején születetteknek) is megadatott, hogy azzal, ha erőn felüli vállalásaival és bizonyos értékekhez való konok ragaszkodásával „rá (is) megy”az „átmenetre”, (kitartásával?, példájával?) egyúttal talán utat is nyit az utánunk jövőknek egy a mostaninál kevésbé beteg élet alapjainak lerakásához. Ám mára ebbéli bizalmam végletesen megkopott. Be kellett látnom, hogy az a „prepotens immoralitás” (szemtelenül fölényes és felháborítóan magabiztos erkölcstelenség, vagy ahogyan Z. barátom mondaná: „kacér önfertőzés”), mely lassan a legkisebb sejtjéig átjárja és megmérgezi a nemzetet, sokkal virulensebb annál, mint hogy méltányossággal és állhatatossággal gyöngíteni és (végül) megszüntetni lehessen.
(Mert) Ennek az immoralitásnak a táplálója, nem az „életösztön” (egy, több évtizedes kontraszelekciós folyamat következményeként kialakult, alkalmatlan „elit” pozícióihoz mindenáron való ragaszkodása és új pozíciók szerzésére irányuló törekvése), hanem a „halálösztön”, a meghasonlottság, a dekadencia, „a taxi / a praxi / a gyerünk zabálni / a füstölgő tüzes Cotopaxi / a jöhet akármi (…)”. Ennek az „elitnek” nincs és már nem is lesz, nemhogy stratégiája, de még ötlete sem, nemhogy nemzete, de még saját túlélésére sem. Ez az „elit” már nem irányít, nem vezet és nem uralkodik, ez az „elit” már csak tobzódik: (mert) ez az „elit”, lényegében, már nincs tudatánál. S ha valóban így állunk (mint ahogyan valóban így), akkor…
Erről az „akkor…”-ról beszélgettünk Sz.-szel, saját életünkre vonatkoztatva: egzisztenciánk (pontosabban „egzisztenciátlanságunk”), testi és lelki egészségünk, a magunk és szeretteink sorsának fényében. (Egy kis szociográfia: hosszas gondolkodás után sem találtam egyetlen, általam ismert, kortársamat sem, akinek helyzete ne volna – minden józan emberi számítás szerint – kilátástalan.)
Az Sz. látogatását követő napon húztam csak elő a PLUS-os reklámszatyrot a kabátfogas alól. A lemezek tetejére (nyilván, hogy a hó ne hulljon rájuk) barátom paksamétányi gyűrött, szakadt, megsárgult papírt (géppapírt, kitépett füzetlapot) tett. A „masét” félreraktam és fölpakoltam a polcra a lemezeket és kazettákat. Majd a „csomagolópapír” között kezdtem turkálni és egészen felvidultam. Valamikor a(z ezerkilencszáz)kilencvenes évek legelején születhetett ez a „papírhulladék”, és többnyire próbákon készült jegyzeteket tartalmazott. Akkordsorok, ritmusképletek, kíséretek, szövegtöredékek, effélék, még egy demofelvétel számlálóállás- és hangszersávelosztás-listája is közöttük volt. És ez (is):
Mily gyönyörű is, mikor arat a gép,
Forog a tengely és csattog a csép.
Árad az élet és száll a pelyva –
Csak vigyázzatok a sertésállományra!
Mily felemelő, mikor szorgos a kéz,
Serény a munka, a szem merre néz.
Boldog jövők felé épül a pálya –
Csak vigyázzatok a sertésállományra!
Refr.
Tekeredik a kígyó, rétes akar lenni,
Tekeredik a rétes, kígyó akar lenni,
Tekeredik a kígyó, rétes akar lenni,
Tekeredik, a tekeredik!
Mily mámorító, mikor alkot az elme,
Világot szervez elegáns rendbe.
Bévül a rendszeren nem lehetsz árva –
Csak vigyázzatok a sertésállományra!
A dal eredetileg C-ben íródott, de az egyik lapon ott van az F-be transzponált akkordkíséret ritmizálva. Tehát F-ben játszottuk… Emlékszem (eszembe jutott), micsoda vita volt a szaxofonszóló körül… Valahogy így volt ez akkoriban…
Nemrég, a kocsmában, azt próbáltam fejtegetni az asztaltársaságnak, hogy bizonyára valamiféle feladat vár még ránk, mivel az előttünk járók befürödtek, az utánunk jövők pedig, látjuk, ugye, nemhogy szándékot nem mutatnak a cselekvésre, de még a helyzet iránti érdeklődést se’ nagyon. Kicsit félve beszéltem erről, mert valljuk be, ez így – natúran – elég lilán hangzik. Meglepetésemre H. barátom csöndesen és komolyan helyeselt. Úton hazafelé pedig még meg is nyugtatott (mint nem katonaviselt embert): ÁK-t tárazni egyáltalán nem ördöngős dolog.
Csutakaszürkeló reakciója a bejegyzésre itt olvasható: