-Pedig könnyed derűvel ébredt, a sportos, fiatal emberek teljes életerejével; és akkor pár perc telik csak el, és itt van megint.- A száradó száj, a nyugtalan lüktetés az ujjvégekben, a bőr alatti ezer tűszúrás. Mi ez? Nem influenza, vagy megfázás; nem, ugyan már pláne nem reumás fájdalom. A kedv oda van végleg, a konyhaablaknál áll és kifelé figyel, meredten töpreng:
- Fred, mi lehet?
Most azt látja, szemben a szomszéd kohósalak-beton, egyen bérháznál egy rühes képű macska dörgölődzik céltalan a hideg vaskapuhoz.
-Alulértékelt vagyok! Suttogásnál alig hangosabban mondja ki, csak úgy kiesett a felháborodástól a mondat az alig résnyire megnyílt fogsorán.
Pedig ott van az egyetemen, aktív az ifjúsági szervezetben, de még nem a legelső vezető, még nem ismerik el; alig néhányan látnak egy szürke, hosszú jelentéktelen arcú diáknál többet benne.
-Szakszervezetet csinálok, az vágás balról! -Gondolja Fred. Ahol máris erős ez a mozgalom; igen a vasútnál csak akad majd hipp-hopp olyan snájdig kis vasutas néhány, de akár száz, vagy ezer is aki belép ha én hívom Fred!
Hol található legkönnyebben meg az első néhány? Tudja már azt is Fred.
-Néhány sarokra kocsma van. Mocskos üvegkirakatán túl, odabent a mosószeres víz még folyik a kis sakk- kockás hideg kövön, a csupasz sárga villanykörte a plafonból lecsüngő drót végén a pultig sem világít el. Az egyik sötét sarokban ott áll, a földből felnövő alumínium cső végébe illesztett kerek furnérlap mellett, kezében a vegyessel.
Nem magas, mégis szikár, savószínű kicsi szemei fölött magas homlok, rajta néhány vöröses színű hajbokor, valahol a belső zsebben van fésű hozzá. Hajnal van; éjszakai műszak után, vagy nappali előtt? Majdnem mindegy. Az erős kékes-vörös, cserzet bőrcsíkok a nyakán a gégével együtt mozdulnak a kigombolt ing gallérjai között, ahogy leküldi a pálinkát. A kék egyenruha gallérján ezüstös fogaskerék, az alsó pulton az időtlen fekete bőrtáska, benne majdnem minden ami megmaradt a jobb időkből.
Fred belép, megnyerő és bizalmat sugárzó az arckifejezése, óvatos, mégis határozott mozdulatokkal megy a lambériás pulthoz és kér két felest, majd megindul kezében velük a sarok felé.
-Könnyen ment, -gondol vissza néhány hét múlva. Először az a hülye gépész, aztán jöttek sorba, a végén a borostás, disznóképű főkalauz a nagy hasával, és a vörös körmű, nagy mellű, elvált forgalmista nő. A zsebében a tagkönyvek, vagy két tucat, amit a nyomtatvány boltban vett és a belépési nyilatkozatok egy íven: egy egész szakszervezet. Most így megy az igazi nagy emberhez, kihez nem egészen véletlen jut majd be, hanem sok ügyeskedés, kemény könyöklések után. Igen a kis-nagy ember aki történelmi már, aki mindig tudta mit kell tenni, mi a szükséges, és soha nem habozott cselekedni. Aki tudja régről jól: bár a történelmi idő néha tust ad, de ha jó felé áll a puska tusa kételkedni egy másodpercig sem SZABAD!
