(Elöljáróban az elmondandó, amikor e bejegyzés megírása elvégeztetett, a feleségem, miután elolvasta azt, imígyen szóla (rám): "Korai még a hangütés, adj nekik időt." Ím, kaptak időt, mígnem .... Kedves közéleti szereplők, összhangban felhívásunkkal (magyarido.blog.hu/2008/08/24/tegy_a_motivalatlansag_ellen), nyomatékosan kérlek mindnyájatokat: gyertek el, utazzatok ide, szállás, kaja /mangalica-bogrács!/, pia van, s ha itt lesztek, elsétálunk, megkérdezzük a nyugdíjas H. bácsit és T-t, a szomszédját arról az éjszakáról, amelyen a körtét lopó, kerítést rongáló, kutyát piszkáló hangos kisebbség rájuk riasztotta a rendőrkapitányságot... FIÚK, HAJRÁMAGYARORSZÁG-FIÚK, 'SSZÁTOK MEG, VALLJATOK SZÍNT!)
„Prófétálj!” /JHVH Nagy Szellem/
Szürke Ló főnök Orbánviktorschmittpali Főnökhöz indult egy napon, egy augusztusi napon – fülledt meleg napon -, a Kaszinóba, hol az ország ügyei eldőlnek.
Szürke Ló főnök megállt Orbánviktorschmittpali Főnök előtt, lerakta motyóját maga elé a földre, és énekbe kezdett. Lassan énekelt, felsőtestét a révület és nem az indulat hullámai himbálták, előre-hátra, előre-hátra…
A Veszett Kutya Dala, szólt először is Szürke Ló. Az én népem úgy tartja, hogy az a kutya, amelyiktől rövid lánccal vonják meg a mozgás, a lehetőségek szabadságát, emellett pedig nem kap sem enni, sem inni, kóbor ebek is bele-bele marnak (amin gazdája jót mulat); ez a jószág előbb-utóbb megvész, veszett kutyaként azután saját gazdájára támad.
Ú-ú-ú
a Veszett Kutya vonyít
a Veszett Kutya sír
Ú-ú-ú
a kutyanép vonyít
a kutyanép nevet
Ú-ú-ú
sarokba szorultam
a szemem parázs
az izmom acél
sötétbe vonultam
a szemem parázs
a nyelvem ég
Ú-ú-ú
légylelkű kutyanép vonyít
légylelkű kutyanép kacag
Ú-ú-ú
a Veszett Kutya szűköl
a Veszett Kutya sír
vicsorgok, acsargok
harapok és tépek
sírok, sírok, sírok
szomjas vagyok
szomjas vagyok
…
Orbánviktorschmittpali Főnök némán Szürke Ló főnök elé lépett, férfias tekintettel keményen a szemébe nézett, felemelt kezével két oldalról erősen megszorította Szürke Ló karját… majd hátat fordítva így szólt: Főnök, én úgy tudom, a te faludban, ott a rezervátum peremén, háromszázötven forintból már meg lehet inni egy borsodi sört meg egy féldeci mátyás-keserűt, íme, én adok neked négy szépen csengő százast, így jut még egy negyven forintos kávéra is. A maradékon pedig vegyél „rógót” a gyerekeknek. Újból szembefordult, és a maga jellegzetes módján, hamiskásan mosolygott.
Szürke Ló lehajolt, felemelte, a hosszú tárgyalóasztalra tette, és kibogozta motyóját, egy ócska málhazsákot. Szürke Ló főnök ócska málhazsákjából egy német juhász testalkatú, de koromfekete kutya friss teteme került elő és néhány gyufás skatulya.
Én népem, szólt a főnök, mikor útra keltem, még éltél… Íme, Főnök, Orbánviktorschmittpali Főnök, a rezervátum népe, mondta, a tetemre mutatott, s közben kihúzta a skatulyák fiókjait. Döglegyek százai rajzottak elő, majd visszaereszkedtek oda, ahonnan Szürke Ló reggel begyűjtötte őket: a kutya nyitva maradt szemére, valamint kilógó nyelvére. Zsibongva tolongtak a dög fülkagylója belsejében. Mikor útnak indultam, még életben voltál, magatehetetlenül feküdtél, már hiába szólongattalak. Ezek meg már akkor is a szemedet, a világosságodat akarták megrabolni, te pedig hagytad magad…gyenge lettél, hagytad magad… (Egy szemfüles fotós ekkor készítette azt a fényképet, amely másnap több bulvárlapban is megjelent „Kutyasiratás” szellemes címmel.) Főnök, Orbánviktorschmittpali Főnök, ma prófétálni jöttem hozzád, legközelebb átokkal jövök… Mondta Szürke Ló főnök Orbánviktorschmittpali Főnöknek azon az augusztusi napon, amelynek délutánján tornádó tépte és jégeső bombázta az országot.
Szürke Ló főnök faluját nem, mert ott ilyen borulatkor harangozni szokás.
