(Széljegyzet jelen állapotainkhoz)
Ez A „Hadnagy tanár úr”-mantra és „ami utána következik” (A kiküldött tudósító kommentál 2.) című szöveg első része
A „Hadnagy tanár úr”-mantra:
Amikor még igazán „sütött” a történet, írtam egy bejegyzést Hadnagy tanár úr te vagy! címmel. De hamarosan „visszavontam” (működött az öncenzúra), mivel többszöri újraolvasásra sem sikerült kellően világosnak és kellően meggyőzőnek találnom. Ám, ahogy múlt az idő, a „Hadnagy tanár úr”-bejegyzéshez újra és újra visszatértem, mivel nemhogy veszített volna aktualitásból, hanem éppen ellenkezőleg: még számomra is meglepő karakterességgel váltak egyre nyilvánvalóbbá megállapításai; a szöveg szinte valamennyi bekezdéséből kiindulva önálló bejegyzések szület(het)tek. E „mantrázás” végeredménye az lett, hogy kialakult bennem egy (megengedem: erősen szubjektív, de) igencsak határozott kép jelen állapotaink jellegéről és egy (erősen szubjektív, de) ugyancsak határozott verzió (vízió) a „krízisből” való kilábalás egy(ik) lehetséges irányáról. (Nyugalom! Bár a „megmondás”, a „prófétálás” és a „messianisztikus nemzetmegváltás” bizonyára szép és szórakoztató elfoglaltság – külön-külön is, pláne egyben –, nekem sohasem volt hozzá sem tehetségem, sem indíttatásom. Ami itt alább olvasható mindössze egy csöndes és óvatos hozzászólás az ugyan még nem létező, de hamarosan szükségképpen kezdetét vevő valós társadalmi párbeszédhez.)
Ha… (széljegyzet jelen állapotainkhoz):
…és hogyha egy tizenöt-tizenhat éves gyerek megpofozza, megrugdossa idős tanárát az bűn. Bűn, mint ami „vétek az ész, az igazság, a helyes lekiismeret ellen...”, mint ami „megsebzi az ember természetét és megtámadja az emberi szolidaritást” (hogy csak a legáltalánosabb megfogalmazásokra hivatkozzunk). A bűn az bűn. Persze lehet különféle narratívákat, olvasatokat, magyarázatokat produkálni, de attól a bűn az még csak bűn marad. Ez van!
A bűn nem azért rossz, mert ilyen-olyan törvénykönyvek, ilyen-olyan paragrafusai ezt állítják, hanem azért, mert Isten és ember ellen való vétek. No, nehogy már valaki hascsikarást kapjon a transzcendenciától, szigorúan „racionális síkon” maradva: bármely emberi közösség fennmaradásához és működéséhez két feltétel bizonyosan elengedhetetlen, úgymint: (valamiféle) tradíció és (valamiféle) közösségi etika. Ez mindenütt így működik, ahol emberek élnek, legyen szó törzsközösségről vagy túlérett demokráciáról. Nagyon kis esélyt jósolnék a sikernek, ha éppen mi, magyarok, akarnánk ezen változtatni. Ne tegyük! Mi több: a próbálkozásokkal is ideje volna felhagyni!
Az, hogy iskoláinkban el-elszabadul a pokol, az, hogy a magyar vidéken időnként mintha megszűnnék a közbiztonság (vagy maga a civilizáció?), az, hogy ünnepeink nemegyszer nyíltszíni őrjöngéssé fajulnak, és a többi, a társadalom „mentális” működési zavarainak igen látványos tünetei. Nincs mit szépítenünk, betegek vagyunk. Mutogathatunk egymásra reggeltől estig, gyűlölködhetünk orrvérzésig, attól nekünk jobb egy fikarcnyival sem lesz, ellenben egyre több időnk és energiánk emésztődik föl, miközben egyre csúfosabbul lerohadunk, egyre élhetetlenebbé válik Magyarországon a napi létezés. Hogy hogyan és miért jutottunk idáig, bizony, ma már (ha nem is lényegtelen, de) másodlagos kérdés, sokkal előbbrevaló annak keresése, hogy: hogyan tovább?
Ha jól magunkba nézünk, márpedig mást nem is igen tehetünk, láthatjuk, hogy „Magyarország bennünk van”: konformizmusunkkal, alamusziságunkkal és korrumpálhatóságunkkal mi magunk vagyunk legtöbb problémánk eredője – tisztelet a kivételnek! Nyilván, nem népszerű amit mondok/írok, de hát attól, hogy „kikérjük magunknak”, attól még „vígan gallyra megyünk” tőle. A Kádár-világ mentális romjain élünk, a (konformista, alamuszi és korrumpálható) Kádár-ember mentalitásával próbálunk létezni (fennmaradni a felszínen) – tisztelet a kivételnek! –, miközben körülöttünk az a valami, amit Magyarországnak hívunk „ebek harmincadjára jut”.
Ha jóféle Kádár-emberként mentséget szeretnénk keresni magunknak, az, természetesen, egykönnyen menni fog, és még csak nem is kell túlságosan elrugaszkodnunk a tények világától. Hivatkozhatunk a magyar politikai elit, a gazdasági elit és az értelmiségi elit alkalmatlanságára, s ha közállapotainkra nézünk, igazolva is láthatjuk magunkat. Hivatkozhatunk az ország gazdasági helyzetére, világgazdasági pozíciójára, s ha az (ország) iparára, mezőgazdaságára, a közszolgáltatások, az infrastruktúra állapotára, a lakosok napi létgondjaira tekintünk, széttárhatjuk kezeinket és mondhatjuk: de hát mit tehetnénk mi ilyen körülmények között?! És ennyi.
Csakhogy! Ha mást nem is fogadunk el mérvadónak, de (tűnjék bár paradoxnak, éppen) az elmúlt húsz év során kialakult (s mára már nyilvánvalóan tarthatatlan) állapotok mindenki számára (mindennél világosabban) be kell, hogy bizonyítsák: az ennyi nem ennyi!
(Nem tudom, vigasztal-e bárkit is, de ami ma Magyarországon történik az húsz évvel ezelőtt is látható-kikövetkeztethető volt: és voltak is, az elmúlt évek során nem is kevesen, akik figyelmeztették a társadalmat, a várható „fejleményekre”.)
A mai (ezerkilencszáznyolcvankilenc utáni) Magyarország „eredendő bűne” a társadalmi szolidaritás fölrúgása volt. Már az első szabadon választott országgyűlésben sem volt, egyetlen politikai tényező részéről sem, egyetlen olyan érdemi kezdeményezés sem, amely a társadalmi szolidaritás (közösségvállalás!) kereteinek, jellegének és mértékének egyértelmű meghatározására és kialakítására irányult volna. Miközben az ezerkilencszáznyolcvanas évek közepe óta folyt a régi párt- és gazdasági elit részéről a „spontán privatizáció”, miközben esztelen kapkodással „privatizáltatott” az állami vagyon tetemes része, miközben a „kárpótlási” törvény nyomán kevesek jutottak hatalmas vagyonokhoz és tömegek veszítették el a reményt is, hogy (bármikor is) kevéshez is juthassanak, miközben milliók váltak (nemritkán: egész hátralévő életükre) munkanélküliekké, az „országvezetők” közül senkinek sem okozott fejtörést a „szolidaritás” problematikája. És azóta eltelt sok-sok év, azóta regnált jónéhány kormány és, ugye, azóta is/azóta sem…
Ha pedig netalán néha-néha egy-egy kósza, másnapos társadalomtudós vagy kitudj’ honnan szalajtott, önjelölt „civil” csipogott egy-egy bátortalant, óvatosan pedzegetni kezdte a társadalmi szolidaritás kérdését, a politikai elit és a ménsztrím (main stream), a mérvadó, a véleményformáló gazdasági-tudományos-média-stb elit egyszerre „kussolta” le, jobbesetben, mint demagógot, kádáristát, kommunistát, fasisztát, radikálist, ilyesfélét, rosszabb esetben, mint inkompetenst.
S mi, közmagyarok, mindeközben (ahogy a Kádár-világban megtanultuk, jó konformista, alamuszi és korrumpálható „alattvalók” módjára) – tisztelet a kivételnek! – háromnapos vak macskakölyökként szoptunk be minden ilyen-olyan ideológiai/politikai ad hoc deklarációt, mintha-magyarázatot, jelszót, szlogent és lózungot, amely (akár ha) egy pillanatra is jótékony ködbe vonta a szemünk előtt az egyre élesebben kirajzolódó rémisztő tényeket. (Természetesen, ennek okára is találhatunk magyarázatot, amellyel felmenthetjük magunkat: s valóban – mert jóféle magyarázat –, felmenthet bennünket: de megmenteni nem fog!)
Tessék, íme egy magyarázat: a mai magyarok legtöbbje a szocializmus nevű totális diktatúrában szocializálódott. Mint minden totális diktatúra, így a szocializmus is egy megkérdőjelezhetetlen elv totalizálására alapozta hatalmát: ez az elv – a szocializmusban – a „történelmi szükségszerűség” elve volt. A hatalmat gyakorló elit, az „élcsapat” (a Párt), mivel elfogadta és elsajátította (magáévá tette) a marxizmus-leninizmus eszmerendszerét, a „dialektikus materializmus” logikája szerint gondolkodott, így alkalmas és képes volt (és csak ez az elit volt alkalmas és képes) a „történelmi szükségszerűségek” fölismerésével és érvényesítésével a „lehető világok legjobbikába”, a kommunizmus felé (és bele) vezetni a társadalmat. Slussz! Vitának helye nem volt, az agyalás nemcsak fölösleges, de szánalmas is lett volna, mert: ugyan ki is vitatkozhatott volna az „istenekkel”? (Három könyv, majdhogynem találomra a számos közül, amelyekből szemléletes kép kapható a „szocialista elíziumról”: Czeslaw Milosz: A rabul ejtett értelem, Hamvas Béla: Ugyanis, Czakó Gábor: Angyalok.)
Torokszorító a szembesülés, de elkerülhetetlen: a kommunisták „nagy kísérlete”, a „múlt végképpeni eltörlése”, a „gondolkodás feletti hatalom megszerzése” végeredményében sikerrel járt. A társadalomban ezerkilencszázkilencven után tényszerűen nem volt elég mentális, szellemi és erkölcsi erő a regenerálódásra: az országlakosság képtelen volt érdemben újjászervezni a maga napi létének különböző szintű kereteit, múltkép nélküli és jövőkép nélküli, végletesen kiszolgáltatott egyének tömegeként sodródott a kvázi-elit által improvizált különféle gazdasági, gazdaságpolitikai, politikai, ideológiai, mifene, „fedőcirkuszok” ilyen-olyan irányú-hatású kényszerei által.
Summa: ami a személy szintjén konformizmus, alamusziság és korrupció, az a közösség (a társadalom) szintjén tradíció és közösségi etika nélküli sodródás. És viszont. Ami a közösség (a társadalom) szintjén tradíció és közösségi etika nélküli sodródás, az a személy szintjén konformizmus, alamusziság és korrupció. („Ha a kommunizmus is életképtelen, jön a fejetlenség, a barbárság. (…) …a civilizáció elpárolog az emberek körül, s visszamarad egy megfogyatkozott félvad világ >>az örök szürkület népeivel<<.”)
Folyt. köv.
(A bejegyzés) Innét: bbjnick.blog.hu/2008/07/03/ha_szeljegyzet_jelen_allapotainkhoz
***
Apdét vagy kiegészítés, 2018. augusztus 12.:
Emlékeztető magamnak (is)
2014 áprilisában írtam:
...A „nyilvánosság tönkretétele” a Fidesz részéről az elmúlt huszon év politikai kultúrájának „logikus következő lépése” volt. A (magyar) ballib kettősmércézésének és kiszorítósdijának-diszkvalifikálósdijának (antidemokratikusozásának, antiszemitázásának, rasszistázásának, fasisztázásának, széljobbozásának stb.) a Fidesz úgy vette ki az élét, hogy „dialektizálta” (saját) ideológiáját (Kötcse, a fenomenológiai feketelyuk). Ezzel tönkretette a nyilvánosságot, a közbeszédet, de egyúttal (mint a mellékelt ábrák mutatják) megbénította a ballibet is (a ballib „saját fegyverére nyársalódott fel”). Ezt én egy sötét és (ön- és köz)veszélyes taktikának tartom, de hogy politikailag ne lett volna logikus lépés (ne következett volna az elmúlt húsz év politikai kultúrájának --- ha úgy jobban tetszik, a rendszerváltás rendszerének --- „fejlődéséből”), azt botorság tagadni...
2012 februárjában írtam:
...Magyarországon a „köz”-ről való gondolkodásnak mindig is (ú. é. az elmúlt 20-30-40-50-60-70-akárhányisazamennyi évben) két karakteres módja volt: egy keresztény-nemzeti és egy balos (balliberális). Mára ez megváltozott: a Fidesz hatalomtechnikai megfontolásokból (melyek náluk rendre mindent fölülírnak) „dialektizálta” a keresztény-nemzeti gondolatot (lásd: „kötcse”) és ezzel gyakorlatilag ellehetetlenítette azt. Él és visszaél (a Fidesz) a keresztény-nemzeti tradícióval (ill. (önkényesen) annak egyes elemeivel), de éltetni már nem szándékozik/nem képes (azt). Most kezd létrejönni (a) kultúránkban egy generációs hiátus (most lép „közéletileg értett” korba az első generáció, akik számára a keresztény-nemzeti hagyomány és gondolat --- akár azonosul(nak) azzal, akár elveti(k) azt --- már nem nyilvánvaló(ság), nem a „csomag” evidens része), amelyet (a generációs hiátust), a Fidesznek, mint deklaráltan keresztény-nemzeti erőnek, minden módon és eszközzel kipótolnia-kijavítania kellene (igyekeznie) --- ehelyett, látjuk, módszeresen „hizlalja” azt...
2010 márciusában írtam:
...Orbán Viktor kötcsei beszédéből (Innét: www.nagyitas.hu/common/main.php?pgid=cikk&cikk_id=568&tema_id=28)
„(…)
…amikor Magyarországról beszélek és a kormányzás lényegéhez közelítek, akkor én ezt kisbetűvel és két szóban írom: magyar ország. Nézetem szerint ugyanis a mindenkori ideális magyar kormányzatot annak a felismerésnek kell vezetnie, hogy a magyarok közössége, s egyáltalán a létezés magyar minősége többek között abból ered, hogy rendelkezünk egy saját, csak ránk jellemző látásmóddal, ahogyan leírjuk, megértjük, érzékeljük és kifejezzük a körülöttünk lévő világot.
(…) …ez a kulturális minőség az, amit egy kormányzatnak meg kell őriznie, illetve ezt a közösséget abban az állapotban kell megtartania, hogy a bennünket az összes többi nemzeti közösségtől megkülönböztető kulturális minőség fennmaradjon. Valójában tehát a kormányzás célja és feladata – nagybetűvel és egybeírva – Magyarország közjogi értelemben vett vezetése, tartalmilag pedig annak biztosítása, hogy a nagybetűs Magyarország kisbetűvel és két szóban írva: magyar ország maradjon.
(…)
1994-ben a magyar jobboldal szétesett. (…) 1996-ban adta meg a jobboldal a (…) hatalompolitikai válaszkísérletet, amikor (…) megpróbáltuk létrehozni a polgári szövetséget – (…). Tudni kell, hogy ez két szellemi erő aktív szerepvállalása nélkül nem lett volna lehetséges.
Az egyiket Nemeskürty István tanár úr szimbolizálta, aki a polgári szövetség létrehozását személyesen kommendálta. A hagyományos konzervatív, nemzeti gondolkodású értelmiséget hozta be vagy bátorította arra, hogy lépjen be ebbe a szövetségbe. A másik nagyon fontos szereplő pedig a Magyar Katolikus Egyház volt. A baloldal kritikája, miszerint az ő ízlésükhöz képest szorosabb együttműködés van a jobboldal és az egyházak között, ezen a ponton kétségkívül megáll. 1996-ban nem lehetett volna létrehozni a polgári szövetséget – amely a jobboldali hatalomtechnikai építkezés kiindulópontja volt – a katolikus egyház nélkül. Ha emlékeznek rá, az >>Igazságosabb és testvériesebb világot!<< című körlevelet és a Fidesz >>A polgári Magyarországért<< című vitairatát egyszerre mutattuk be. Emlékszem Nemeskürty tanár úr akkori előadására, amelyben azt mondta, hogy a huszadik század magyar történelmében nem volt példa arra, hogy a katolikus egyház vállalta volna, hogy egy politikai mozgalommal közösen és egyszerre mutat be egy dokumentumot, és hajlandó rögtön egy nyílt párbeszédre, mintegy a másik szereplőt vele azonos súlyúnak – vagy ha ez nem is állja meg a helyét, de mindenképpen legitimnek – elfogadva. A baloldal hatalomstratégiai építkezésére válaszképpen kialakítandó jobboldali menetrend legfontosabb pontjaként így jött létre a jobboldal első sikeres válasza, miszerint egy erős néppártot kell fölépíteni. Ekkor alakult meg a Magyar Polgári Szövetség, melyet a polgári kormányzás követett, s ezzel párhuzamosan a szövetségből egy erős európai néppárt vált.
(…)
(…) Magyarországon a legutóbbi időkig egy duális párterőtér alakult ki. A duális erőtér természetesen a kultúrát sem hagyta érintetlenül. Nem arról van szó, hogy a kultúra szereplőinek is el kellett helyezkedniük ebben az erőtérben – bár ez is igaz –, hanem elsősorban arról, hogy egy ilyen erőtérnek szükségszerű velejárója az állandó értékvita. Nincs egyetlen olyan közös érték, közös cél ebben a duális erőtérben, amit mind a két fél elfogadna, hanem folyamatos harcok zajlanak a legalapvetőbb kérdésekben is. (…) Állandó értékvitáink vannak. Nemcsak politikai küzdelmek, hanem értékviták is.
(…)
(…) Azt gondolom, hogy a jobboldalnak érdemes megvitatnia (…) a következő időszakban, hogy hosszabb távon, tizenöt-húsz év távlatában milyen politikai erőtérben látja az ország érdekeit leginkább biztosítva. Jómagam ebben a vitában azt javaslom, hogy az állandó harcra berendezkedett politika helyett az állandó kormányzásra berendezkedett politikát válasszuk, ne a másik féllel folytatott folyamatos és állandó küzdelem határozza meg gondolkodásunkat, hanem bizonyos nemzeti ügyek meggyőző erejű képviselete. Természetesen verseny lesz, és a végén a választók fognak dönteni. A kérdés csak az, hogy milyen alternatívát kínálunk. A kétpártrendszer folytatását egy duális erőtérben állandó értékvitákkal, vagy azokat megfelelő helyre irányítjuk, és egy nagy kormányzópártra jellemző, állandó kormányzásra törekvő politikai erő magatartását, céljait jelenítjük-e meg a közvéleményben.
(…) Az elit irodalom (…) nagyon világosan megmondja: ahhoz, hogy az elit teljesíthesse a kultúrateremtésen keresztül fennálló kötelezettségét, néhány létformát nem választhat – már amennyiben szépen, nemesen és választékosan kíván élni. Ez az a minta ugyanis, ami kívánatos lenne, ha a társadalomban elterjedne. Szépen, nemesen és választékosan márpedig nem lehet élni, ha az elit az önteltség állapotában van. Akkor sem, ha az önelégültség, akkor sem, ha a törtetés állapotában van, akkor sem, ha az állandó támadás, vagy éppen a szorongás állapotában leledzik, s akkor sem, ha a számonkéréstől való félelem, az önvédelmi reflexek vagy az állandó önigazolási kényszer határozza meg mindennapjait. Ezt mind el kell kerülni. Úgy gondolom tehát, hogy a következő kulturális kormányzatnak az a dolga, hogy a magyarországi kulturális elit számára ezeket a létformákat elkerülhetővé tegye, és a nyugodt lelkiállapothoz, a teremtő alkotáshoz, valamint a szép, nemes és választékos élethez szükséges feltételeket megteremtse és biztosítsa.”
L. Simon László – O. V. beszédére írott – válaszából (Innét: www.nagyitas.hu/common/main.php?pgid=cikk&cikk_id=678&tema_id=29)
„(…)
A szocialisták sem a diktatúra idején, sem azóta nem értették meg, amit Bibó leírt az Orbán által is idézett Elit és szociális érzék című művében: >>Abbéli igyekezetünkben tehát, hogy fegyelmezett s az értékesség szempontjából erős ellenőrzés alatt álló eliteket – aminek legjellemzőbb példái a világnézeti diktatúrák egységpártjai – hozzunk létre, teljességgel megfeledkezünk arról, hogy az új elitnek nem elég fegyelmezettnek lennie ahhoz, hogy termékenyen működni tudjon, mert elfogulatlanság nélkül egész működése alig haladhatja túl a külső társadalmi cselekmények vezetését, a puszta hatalomgyakorlást és hatalomdemonstrálást.<< Az elfogulatlanság, ami nem egyenlő a semlegességgel vagy a függetlenséggel, olyan erény, ami nélkül az elit nem tudja teljesíteni kultúrfeladatát, azaz azt, >>hogy az emberi élet helyes élésére s az emberi szükségletek mélyítésére és finomítására példákat adjon<<. Ehhez viszont új, polgári kultúrpolitika kell, aminek a zászlaján a következő fogalmaknak kell szerepelniük: minőség, szabadság, közösség, hagyomány, örökség.”
Lánczi András – O. V. beszédére írott – válaszából (Innét: www.nagyitas.hu/common/main.php?pgid=cikk&cikk_id=714)
„(…)
(…) A szerző szerint a kultúrát az elit teremti mintaadással. Csakhogy az elit nem egységes, viszont minden tekintetben elvesztette a tekintélyét: a gazdasági elit éppen leszerepelt (>>a gazdasági elitre a magyar közösség e pillanatban nem néz fel<<), ám a kulturális elit sem élvezi a bizalmat (>>a társadalom kevésbé várja az emberi értékesség kritériumának meghatározását tőlük<<).
Konklúzió: jelenleg nincs tekintéllyel bíró elit, mivel hiányzik egy elfogadott >>értékelési rend<<, melyet sem a múltból, sem máshonnan nem szerezhetünk meg. Egyetlen mértékadó, aktív erő maradt: a politikai teljesítmény. Emiatt >>politika és kultúra elkerülhetetlenül kapcsolódik egymáshoz<<. E tételen áll vagy bukik az érvelés. Mert mit jelent politika és kultúra összekapcsoltsága? Azt, hogy egy új elitre van szükség, egy olyan mainstream elitre, amelyre alapozni lehet a sikeres kormányzást. A neoliberális elit által kínált minták és értékek >>kudarcba vezették Magyarországot<<. Orbán hosszan elemzi azt a >>hatalompolitikai rendszert<<, amelyen a neoliberális kormányzás alapult. Két pillérét nevezi meg a megbukott neoliberális rendnek: az individuum és a közösség közötti viszonynak az individuum irányába való megbillenését és a >>tudományos kapitalizmus<< bukását, ami a piac mindenhatóságába vetett hitet jelentheti.
Megítélésem szerint a szerző félreérti az individuum szerepét a mai társadalomban, mivel arra utal, mintha ez vezetne a közrend fölbomlásához. Ez követhetetlen gondolat. Viszont azt meg kellene engedni minden embernek, hogy morális döntéseket hozzon – ez viszont feltételezi az individuum tiszteletét és az erkölcsi szabályok egyértelműségét (azaz a közösség mit helyesel, mit büntet). Morál és erkölcs fogalmának összekeverése hívta elő például Nádas Péter makacsul ismételgetett rögeszméjét, miszerint egy társadalom nem lehet morális válságban, csak az egyén.
Ez trivialitás, mert morális döntést csak egyének hozhatnak. Viszont erkölcsi válságban nagyon is lehet egy közösség, ha nem képes egyértelműen hirdetni, milyen normákat, szabályokat fogad el. Morális döntések alakítják ki egy közösség kulturális mintáit, nem a politika – az államilag garantált nevelésen-oktatáson keresztül avatkozhat csak be a kultúrába. Nevelni viszont az tud, akinek van elképzelése, eszméje arról, hogy mire akar nevelni. Mivel egy demokráciában minden politika, a kultúrát is átszövi a politika, vagyis az értékviták, mert versengő erők alkotják a demokráciát. De a politikának folyamatosan önuralmat kell gyakorolnia, mert a kormányzást biztosító elit csak a mértékadó morális döntéseken alapulhat. Kiemelt helye van a politikai elit morális döntéseinek, azaz hogy képes-e, akar-e mintát adni jogkövetésből, önuralomból, mérsékletből. Ez a kormányzás sikerességének legfőbb kulturális feltétele.
(...)”
Hát, íme, kedves Olvasó, ez volna a kötcsei dilemma...
(A bejegyzés) Innét: bbjnick.blog.hu/2018/08/12/emlekezteto_magamnak_is
