...a Sztalker, és a Tarkovszkij-művek általában, nem racionalizálhatók, mivel gyakorlatilag „meditációk” – úgy kell e műveket nézni, mint ahogyan a Sztalker szereplői „nézik a permetező esőt”...
A Sztalker a filmtörténet egyik legizgalmasabb alkotása. Különböző elemzők számos megközelítésben próbálták már értelmezését adni (G. Adair: allegória; R. Prédal: költői film; Bujdosó D.: elégia; Héra Z.: szakrálisan komoly látomásos szuperlíra; Sneé P.: bölcseleti film stb.), azonban valamennyi racionalizálási kísérlet lényegében kudarcot vallott. Ennek valószínűsíthető oka, hogy a Sztalker, és a Tarkovszkij-művek általában, nem racionalizálhatók, mivel gyakorlatilag „meditációk” – úgy kell e műveket nézni, mint ahogyan a Sztalker szereplői „nézik a permetező esőt”.
„Azt hiszem, a tiszta mágia leghatékonyabb darabja az angol költészetben Keats sokat idézett versszaka a Fülemüléről, a vészthozó habokra nyíló ablakokról. És senki sem veszi észre, hogy ez a kép a semmiből kerül elő, hogy teljességgel váratlanul jelenik meg a Ruth-ról szóló néhány hasonlóan oda nem illő megjegyzés után, és a világon semmi köze sincsen a költemény tárgyához. Ha van a világon olyan hely, ahol senki sem tud józan ésszel elképzelni egy fülemülét, akkor az a tengerparti ablakpárkány. Ám ez csak ugyanabban az értelemben igaz, ahogyan senki sem várná azt, hogy egy óriás szívét ládikába zárva meglelje a tenger fenekén. Az bizonyos, hogy igen veszedelmes volna a költő metaforáit osztályozni. Amikor Shelley azt mondja, hogy a felhők úgy tűnnek elő, mint »kisgyermek az anyaméhből, mint kísértet a sírboltból« lehetséges lenne az elsőt barbár és primitív születésmítosznak, a másodikat a kísértetimádás utóéletének nevezni, amelyből az ősök tisztelete származik. Csakhogy helytelen bánásmód ez e felhővel szemben és a tudós embereket meghagyja Polonius állapotában, aki túlságos készséggel nyilvánította a felhőt menyétnek vagy éppen bálnának.” – G. K. Chesterton ezen sorai jól megvilágítják általában a műalkotások és különösképpen a Sztalkerhez hasonlatos komplex művek racionalizálásának problematikus voltát.
Gáspár Csaba László – éppen a Sztalker kapcsán – egészen kategorikusan a racionalizálás és a műértés paradox viszonyára figyelmeztet: „Valamiről írni azt jelenti: megfogalmazni, szavakkal megragadni, s ezáltal megérteni-megérttetni. Csakhogy itt minden valamiféle befejezettséget, lezártságot sugall, ami pedig idegen a film világától, mely csöndes meditáció: ima. Az európai kultúra részeseiként már régóta, s úgyszólván töretlenül, azt hisszük, hogy valamit akkor értettünk meg igazán, ha beszélni tudunk róla, »értelmesen« meg tudjuk fogalmazni. (…) …[ez] tévhit és átkos babona – félelem a csöndtől… (…)”.
Ennek a számos szerző által hangsúlyozott ellentmondásnak, amely a műalkotás – adott esetben a Sztalker című film – értelmezése és befogadása között feszül érdekes feloldását adja Kovács A. Bálint és Szilágyi Ákos: „[Tarkovszkij] …filmjeinek vannak eseményei, képei, melyekről sokáig úgy érezzük, nem elemezhetők racionálisan kibontható elv alapján, hanem csak az élmények teljességével és közvetlenségével lehet közelíteni hozzájuk. Filmjeinek ezeket az elemeit elsősorban átélni lehet, és csak mint élményeket – az átélési módot – értelmezni…”.
Az idézetek forrásai:
Chesterton, G. K.: Igazságot!. Az örökkévaló ember. Szent István Társulat, Bp. 1985.
Kamarás István: Zónák és átlépők. Művelődéskutató Intézet, Bp., 1989.
[film, sci-fi, orosz film, 1979, szovjet film, koprodukció, német film, Kamarás István, Sztalker, nszk film, Сталкер, Tarkovszkij Andrej, Sztrugackij Arkagyij, Sztrugackij Borisz, Artyemjev Eduard, Knyazsinszkij Alekszandr, Kajdanovszkij Alekszandr, Frejndlih Alisza, Szolonyicin Anatolij, Grinko Nyikolaj, Abramova Natasha, tudományos-fantasztikus film, Chesterton Gilbert Keith, Igazságot!, Zónák és átlépők]
A bejegyzés innét: https://bbjnick.blog.hu/2016/03/19/sztalker_989
