Emilt kaptam Z.-től. A levélben Z. – néhány személyes jellegű közlés mellett – „hozzászól” a Bevezetés a „Szuverenitás (a)vagy a függetlenítés”-hez c. blogbejegyzéshez is (Ehhez: magyarido.blog.hu/2010/03/09/bevezetes_a_szuverenitas_a_vagy_a_fuggetlenites_hez). Többek között ezt írja:
Láttam a blogotokon az utolsó, a függetlenítéses cikket. Sejtem miben sántikálsz. Eszembe jutott róla valami, amit a napokban olvastam:
A modern ember, akinek szellemi horizontja nem terjed túl a földi lét határain, a természetfölötti világot rendszerint csak amolyan deus ex machina-ként alkalmazza gondolkozásában akkor, mikor tudománya már csődöt mondott. A középkori ember azonban ezt a természetfölötti világot valóságnak, sőt az egyetlen valóságnak tekintette.
Az egész érzékelhető világ olyan, mint valami könyv, melyet Isten ujja írt — mondja HUGO DE ST. VICTORE. Benne az egyes teremtmények mintegy az Isten bölcsességének bizonyságául szolgáló jelképek Ha írástudatlan ember lapozza ezt a könyvet, benne csak a betűk alakját látja, értelmüket azonban nem tudja fölfogni. Ilyen tudatlan az, aki a látható teremtményekben csak a külső alakot figyeli, a belső lényeget pedig nem veszi észre. A bölcs éppen abban különbözik a balgától, hogy a látható dolgok mögött ki tudja fürkészni az isteni bölcsesség szándékát, elgondolását, s így eljut az igazság, a valóság (veritas!) felismeréséhez.
Egy példa annak megvilágítására, hogy mi az igazság, a valóság felismerése HUGO DE ST. VICTORE szerint: a galamb az egyház —mondja —, lábai a mártírok, akiket a kegyetlen emberek megsebesítettek; azért vörösek tehát az egyház lábai, mert a mártírok vérében jár, akik vérüket ontották Krisztusért. Az ezüstszínű tollazat az egyház szilárdsága, amely olyan erős, mint a tűzben megedzett ezüst. Szárnyainak felszíne égszínkék azért, mert a szemlélődő egyház lelke az ég külsejét utánozza. Szeme sáfrányszínű, az érett gyümölcs színe, mert az egyház érett megfontoltsággal tekint a bizonytalan jövőbe. Petrus Capuanus kertjének rózsái között sétálgatva nem a porzókat és a bibéket vizsgálja, de nem is illatukat élvezi. A vörös rózsákban a mártírokat látja, akiket megsebesítettek a pogányok és a szakadárok. A fehér rózsa Szűz Máriát juttatja eszébe. Legértékesebb azonban — mondja — a piros és a fehér rózsa: tövisből születik, zöld a szára, lombját mindenfelé kiterjeszti, fénye felüdít, szépsége gyönyörködtet. Ebben a rózsában a Megváltóra ismer.
Az ilyesfajta példák felsorolását folytathatnók egészen a végtelenségig, bizonyságául annak, hogy a középkori gondolkodás számára e világ nem valóság, de nem is látszat, hanem szimbólum, jelkép: illusztrációs eszköze az egyetlen, a természetfölötti valóságnak.
Z. (az emilhez csatolt) képén – gyaníthatóan – Szentviktori Hugó (HUGO DE ST. VICTORE) és szerzetestársai és/vagy tanítványai láthatók. Az Z. által idézett szöveg pedig, mint rövid guglizás után sikerült kiderítenem, Gouth Kálmán egy tanulmányából származik (a tanulmány a MEK-oldalain is megtalálható-olvasható-letölthető: www.mek.oszk.hu/08000/08032/index.phtml).
Válaszoltam Z. emiljére: Kértem, ne feledje a témával kapcsolatos gondolatait, mert, ha legközelebb találkozunk, érdemes volna részletekbemenően is megbeszélnünk. Emilem fejlécébe tárgymegjelölésként ezt írtam: függetlenítés.
