Z. járóbeteg-rendelésre érkezett a …-i szanatóriumba. Mint megtudta: nem a legszerencsésebb időpontban, mert az igazgató-főorvos úr éppen az intézmény október huszonharmadikai ünnepségén van. De, ha meg szeretné várni, ő is beülhet a műsorra, azzal is telik az idő.
A pódiumterembe lépve meglepetten tapasztalta, hogy az ajtóban nem állnak kéksapkások. „No, fene”, gondolta, majd gyorsan letette magát az első adódó székre és erősen igyekezett bekapcsolódni a műsor menetébe.
A színpadon éppen egy meghatározhatatlan korú, fájdalmasan tönkrement nő és egy szürreálisan kövér fiatalember „énekelt”, azazhogy tátikázott – „Hol van az a nyár, hol a régi szerelem…” –, esetlenül egymás kezébe adogatva a néma mikrofont. Produkciójukat gyér tapssal honorálta a publikum.
Őket egy férfi követte. Bizonytalanul érkezett balról, majd a kezében szorongatott papírról olvasni kezdett. Oldalra biccentett fejjel, motyogva olvasott, gyakorlatilag érthetetlenül. Z. a hozzá eljutó hangfoszlányokból, valamint a férfi tartásából úgy sejtette verset olvas. És, bár nem látta tisztán, sír.
– Tapsoljuk meg Attilát, az ebédhez Melba kocka lesz a desszert! – közölte a Főnéni, mikor a színpadra lépett, hogy levezesse a férfit.
Z., már az igazgató-főorvos szobája előtt várakozva, ismét látta a versmondót, amint a Főnéni a főorvosi szoba melletti vizsgálóban kíséri. Sírt. Nem is átallotta megkérdezni a főorvost, hogy: ki volt az a férfi? A főorvos úr nevetett és így válaszolt:
– Magának nem mondták gyermekkorában, hogy aki kíváncsi hamar megöregszik?
Miután végzett, Z. a szanatórium parkjában egy padra letelepedve igyekezett átgondolni és kipihenni a nap addigi élményeit. Ahogy ott üldögélt és cigarettázott, észrevette, hogy a vele jobbra átellenben lévő padon a versmondó kucorog (jobb szót nem talált a férfi furcsa, elesett testhelyzetére, mint hogy: kucorog). Már nem sírt. Az érkezését nem vette észre, ellenben azt igen, hogy figyeli, határozottan figyeli őt. Megpróbált a szemébe nézni, azonban az ilyenkor mindig elfordította a fejét.
Z.-n erőt vett legendás óvatlansága.
– Dohányzik? – kérdezte a férfit. Az biccentett, de nem mozdult.
Ekkor Z. felállt és cigarettával kínálta. Az kivett egy szálat a csomagból, de nem gyújtott rá.
– Tüzet!? – kérdezte Z. és már gyújtotta is a gyufát. Az elfogadta a tüzet, rágyújtott, majd kezében az égő cigarettával, az előtte álló Z.-ről tudomást sem véve mozdulatlanul ült tovább.
– Remélem, nem tekinti tolakodásnak, ha megkérdezem, tudja, láttam a délelőtti műsort, hogy mi volt az a vers, amit felolvasott? – mondta ki, ami eszébe jutott a lehetetlen helyzetben lévő Z.
A férfi fölnézett Z.-re, majd bal zsebéből elővett egy összehajtogatott papírlapot, felállt és feléje nyújtotta.
– Vegyem el? – kérdezte tanácstalanságában Z. és elvette. Ezután a férfi, úgy otthagyta Z.-t (hogy magát Z.-t idézzük), mint „Krisztus a vargákat”*.
A papírlapon ez állt:
Hazám
1
Az éjjel hazafelé mentem,
éreztem, bársony nesz inog,
a szellőzködő, lágy melegben
tapsikolnak a jázminok,
nagy, álmos dzsungel volt a lelkem
s háltak az uccán. Rám csapott,
amiből eszméltem, nyelvem
származik s táplálkozni fog,
a közösség, amely e részeg
ölbecsaló anyatermészet
férfitársaként él, komor
munkahelyeken káromkodva,
vagy itt töpreng az éj nagy odva
mélyén: a nemzeti nyomor.
2
Ezernyi fajta népbetegség,
szapora csecsemőhalál,
árvaság, korai öregség,
elmebaj, egyke és sivár
bűn, öngyilkosság, lelki restség,
mely, hitetlen, csodára vár,
nem elegendő, hogy kitessék:
föl kéne szabadulni már!
S a hozzáértő dolgozó
nép gyülekezetében
hányni-vetni meg száz bajunk.
Az erőszak bűvöletében
mint bánja sor törvényhozó,
hogy mint pusztul el szép fajunk!
3
A földesúr, akinek sérvig
emeltek tönköt, gabonát,
csákányosokkal puszta tért nyit,
szétveret falut és tanyát.
S a gondra bátor, okos férfit,
ki védte menthetlen honát,
mint állatot terelni értik,
hogy válasszon bölcs honatyát.
Cicáznak a szép csendőrtollak,
mosolyognak és szavatolnak,
megírják, ki lesz a követ,
hisz „nyiltan” dönt, ki ezer éve
magával kötve mint a kéve,
sunyít vagy parancsot követ.
4
Sok urunk nem volt rest, se kába,
birtokát óvni ellenünk
s kitántorgott Amerikába
másfél millió emberünk.
Szíve szorult, rezgett a lába,
acsargó habon tovatűnt,
emlékezően és okádva,
mint aki borba fojt be bűnt.
Volt, aki úgy vélte, kolomp szól
s társa, ki tudta, ily bolondtól
pénzt eztán se lát a család.
Multunk mind össze van torlódva
s mint szorongó kivándorlókra,
ránk is úgy vár az új világ.
5
A munkásnak nem több a bére,
mint amit maga kicsikart,
levesre telik és kenyérre
s fröccsre, hogy csináljon ricsajt.
Az ország nem kérdi, mivégre
engedik meggyűlni a bajt
s mért nem a munkás védelmére
gyámolítják a gyáripart.
Szövőlány cukros ételekről
álmodik, nem tud kartelekről.
S ha szombaton kezébe nyomják
a pénzt s a büntetést levonják:
kuncog a krajcár: ennyiért
dolgoztál, nem épp semmiért.
6
Retteg a szegénytől a gazdag
s a gazdagtól fél a szegény.
Fortélyos félelem igazgat
minket s nem csalóka remény.
Nem adna jogot a parasztnak,
ki rág a paraszt kenyerén
s a summás sárgul, mint az asztag,
de követelni nem serény.
Ezer esztendő távolából,
hátán kis batyuval, kilábol
a népségből a nép fia.
Hol lehet altiszt, azt kutatja,
holott a sírt, hol nyugszik atyja,
kellene megbotoznia.
7
S mégis, magyarnak számkivetve,
lelkem sikoltva megriad –
édes Hazám, fogadj szivedbe,
hadd legyek hűséges fiad!
Totyogjon, aki buksi medve
láncon - nekem ezt nem szabad!
Költő vagyok - szólj ügyészedre,
ki ne tépje a tollamat!
Adtál földmívest a tengernek,
adj emberséget az embernek.
Adj magyarságot a magyarnak,
hogy mi ne legyünk német gyarmat.
Hadd írjak szépet, jót – nekem
add meg boldogabb énekem!
1937. május
Mindezt Z.-től tudom, ő mesélte nekem tegnap este a kocsmában. A papírlapot is megmutatta, mi több, kölcsönadta, itt van előttem, arról másoltam be a vers szövegét.
* Z. itt összekever két szólást: az Otthagyta, mint Kriszus az oláhokat, valamint a Megrázta, mint Krisztus a vargát szólások sajátos keveredése az általa használt hasonlat. Nyilván a vele történtek hatása alatt volt még, hát ne vessük meg érte.