…ha mi ezt tudtuk (márpedig tudtuk), akkor miért nem tudtuk? – kérdezik a szittyák, miközben a zagy átható, szúrós szaga betölti orr- és arcüregüket és a szájpadlásukra tapadó förtelmes íztől öklendeznek. A szittyák Chesterton-t olvassák, aki az önveszejtésről ír:
„(…) A alázatosságot mindenütt az ember gőgje és végtelen falánksága ellen szabott korlátnak tekintették. (…)
Ámde manapság attól szenvedünk, hogy az alázat nincs helyén. A szerénység lemozdult a becsvágy szervéről, és a meggyőződés szervére telepedett, ahová senki sem hívta. Az embertől elvárták, hogy kételkedjen önmagában, de nem kételkedhetett az igazságban. A dolog most éppen fordítva áll. Manapság az embernek pontosan azt a részét állítják előtérbe, melyet nem volna szabad előtérbe állítani – vagyis önmagát. Ugyanakkor pontosan abban kételkedik, amiben nem volna szabad kételkednie – vagyis az Isteni Értelemben. Huxley olyasfajta alázatról prédikált, amely megelégszik azzal, hogy csakis a Természettől tanul. Ám a legújabb szkeptikus annyira alázatos, hogy még abban is kételkedik: vajon képes-e bármit is megtanulni. Tévednénk tehát, ha elhamarkodottan kijelentenők, hogy nem létezik semmiféle, korunkra jellemző alázatosság. Az igazság az, hogy valóban létezik egyfajta korunkra jellemző alázatosság, de ez százszorta mérgezőbb, mint az arcraboruló aszkéták szertelen alázata. A régi alázatosság olyan volt, mint egy sarkantyú, mely arra ösztönözte az embert, hogy ne álljon meg az úton, s nem olyan, mint a csizmából kiálló szög, amitől az ember lépni se tud. Mert a régi alázatosság arra sarkallta az embert, hogy kételkedjék önnön erőfeszítéseiben, és annál keményebben dolgozzék tovább. Az új alázatosság viszont arra készteti, hogy kételkedjék céljaiban, ami végül is oda vezet, hogy minden munkának befellegzett.
Bármelyik utcasarkon találkozhatunk valakivel, aki eszeveszetten és istenkáromlón kijelenti: nem biztos, hogy igaza van. Minden nap belebotlunk valakibe, aki azt mondja: lehetséges, hogy véleménye nem helytálló. Véleményének természetesen helytállónak kell lennie, másképp nem lehetne az ő véleménye. Lassacskán kitenyésztünk egy emberi fajtát, mely lélekben még ahhoz is túlságosan szerény, hogy az egyszeregyben higgyen. Veszélyesen közel került a pillanat, mikor olyan filozófusokkal találkozhatunk, akik kétségbevonják a gravitáció törvényét, merthogy az nem más, mint önnön képzelgésük. A régi idők hencegői azzal büszkélkedtek, hogy van meggyőződésük; filozófusaink viszont túlságosan szerények ahhoz, semhogy meggyőződésük legyen. A szelídek öröklik majd a földet; igen ám, de a modern szkeptikus még ahhoz is túlságosan szelíd, hogy az örökségre igényt támasszon. (…)
(…)
Mármost a veszély abban rejlik, hogy az emberi értelem, saját jószántából, képes elpusztítani önmagát. Miként egyetlen nemzedék meg tudná akadályozni a következő nemzedék létrejöttét azáltal, hogy mindenki kolostorba vonul vagy a tengerbe ugrik, hasonlóképp: egy csapat gondolkodó bizonyos mértékben meg tudná akasztani a további gondolkodást, ha az ifjú nemzedékeknek azt tanítanák, hogy minden emberi gondolat érvénytelen. Ostobaság unos-untalan az értelem és a hit alternatíváját emlegetni. Maga az értelem is hit kérdése. Hiten alapul, ha azt állítjuk, hogy gondolatainknak valamiféle köze van a valósághoz. (…)
Létezik olyan gondolat, amely megállítja a gondolkodást. S ez az egyetlen gondolat, amelyet meg kell állítani. A legfőbb rossz, mely ellen minden vallási tekintély emeltetett. (…) A hitvallásokat, a keresztes háborúkat, a hierarchiákat és rettentő üldözéseket nem azért találták ki, miként a tudatlanok hiszik, hogy az értelmet elnyomják. Mindezzel pontosan arra a roppant feladatra vállalkoztak, hogy az értelmet megvédjék. Az ember ösztönszerűen tudta, hogy ha a dolgokat elkezdik vadul kétségbevonni, az értelem lesz az, amit először kétségbevonnak. A papok feloldozó hatalma, a pápák tekintélye, hogy a hatalmat szavatolják, még az inkvizítorokét is, hogy elrettentsenek: mindezt csupán komor sáncul emelték egy centrális tekintély köré, amely bizonyíthatatlanabb és természetfölöttibb mindennél, és nem más, mint az emberi gondolkodás tekintélye, az ember képessége, hogy gondolkodjék. Most már tudjuk, hogy így van, és nincs mentségünk, hogy ne tudjuk. Láthatjuk már, miként próbálja a szkepticizmus áttörni a tekintély ősi védőgyűrűjét, láthatjuk, miként inog trónján az ész. Ha a vallás elpusztul, vele pusztul az értelem is. Mert mindkettő alapjaiban autoritatív természetű. Mindkettő bizonyítási módszer, mely maga nem bizonyítható. S az isteni tekintély eszméjének lerombolásával egyetemben jócskán leromboltuk annak az emberi tekintélynek eszméjét, mely által egy aritmetikai osztás elvégezhető. Hosszú és makacs erőfeszítéssel próbáltuk lerángatni a főpapról a püspöksüveget, s akkor vettük észre, hogy vele együtt a feje is lejött.”
(Az idézetek forrása: G. K. Chesterton: Igazságot! Az örökkévaló ember. Szent István Társulat kiad., Bp., 1985.)