Manapság elképzelhetetlen közéleti, politikai vagy kulturális vitaműsor, beszélgetés vagy hírmagyarázat anélkül, hogy legalább tízszer el ne hangzanának a kontextus és a narratíva szavak. Úgy használják – akik használják –, mintha ezeken múlna mondókájuk hitele és mintha közönségüknek magától értetődően tisztában kellene lennie jelentésükkel. Holott – mint például a Keménymag című, egyszerre magasröptű és mélyenszántó közéleti műsor tegnapi adásából is kitűnt – gyakran maguk a megmondók sincsenek egészen képben e szavak értelmét illetően. A szereplők humorforrásnak szánták „narratívázó” és „kontextusozó” beszélgetőtársuk vizsgáztatását, az általa előadott zavart magyarázkodás azonban sokkal inkább kínosra, mint viccesre sikerült.
Nos, a tegnapi friss malőr indított a következők megfogalmazására: először is, nem árt, ha az általunk használt idegen szavakról legalább némi fogalommal bírunk – például ismerjük jelentésüket –; valamint, mivel mind a narratíva, mind a kontextus rendelkezik magyar megfelelővel – narratíva=elbeszélésmód, kontextus=szövegösszefüggés, meglehetősen jól sikerült mindkettő, semmivel sem kevésbé többrétegűek, mélyértelműek, mint latin eredetijük –, így bátran használhatjuk azokat is. A felületes néző-hallgató számára talán kevésbé tűnünk kompetensnek – akarom mondani, illetékesnek –, ha magyarul beszélünk és nem idegenül, azonban még számukra is – paradox vagy sem – fajsúlyosabbak, meggyőzőbbek lesznek szavaink.
Sütő Andrással mondjuk: engedjétek hozzám jönni a szavakat.