Az üveg mögött a lámpafényben lágyan hullt a hó.
Csutak háttal e látványnak ült szemben a költővel. A semmiből váratlanul előbukkant Pazár hívta meg őket ebbe a benzinkúti restibe; frissen pörkölt s rögvest darált azonmód lefőzött itáliai kávét kortyolni.
„Lelkem spanyol királylány…”, mondta a költő, valami Samain Berci.
„Hogy?” Kérdezte Pazár. Mindig is távol tartotta magát a költészettől.
„Lelkem spanyol királylány…”, ízlelgette Csutak.
„Bercikém, te egyébként hol s merre, na, meg mit?” Nézett a költőre Pazár, bár marhára nem érdekelte a válasz.
„…csillog nehéz ruhája, s vén várában királyi magánya úgy ragyog a nagy, bús tükrök mélyén, akár egy elhagyott öböl vizén visszfénylik az ottfelejtett gálya.” Sorolta a költő.
„Kafa”, alélt el Csutak.
„Karszéke lába mellett, elnyúlva, lomha-szépen skót agarak hevernek, szemükben méla tűz, s ha olykor int az úrnő, a két eb vadat űz, szimbólum-vadakat Vágy s Álom erdejében … Hiú szökőkút szökken s hull, vízesésre válva, s ő, tulipán kezében, ablaknál áll s ragyog…”
Csutak hagyta magát ringatni.
Pazárban volt annyi tisztesség, hogy mielőtt eltávozott, rendezte a számlát.