1. És mindig van mélyebben! (2016.11.01.)
Tegnap este történt.
Ártatlan egykedvűséggel leültem a tévé elé, átfutottam a kínálatot és megakadt a szemem egy előzetesen: a hírTv épp rövidesen kezdődő, Alinda című műsorát promotálta, amelyben a műsor névadó műsorvezetője, Veiszer Alinda, Bodrogi Gyulával beszélget (majd). Nem bánom, gondoltam, zárjuk a napot egy kis Bodrogival. Kidöcögtem a konyhába teát főzni és mire visszatértem kedvenc kiült fotőjömhöz már futott is az Alinda műsorfőcíme.
A beszélgetés a szokásos mederben indult, Bodrogi kedélyes színészsztorizásba kezdett, de nagyjából az ötödik percnél már becsapódott az első adag fekália: Veiszer Alinda a Bodrogi által mesélt történetet, mint a színész anyagiasságának, pénzéhségének illusztrációját értelmezte és ekként kommentálta. És innéttől kezdve, a hátralévő szűk háromnegyed óra arról szólt, hogy a szituációt egyébként bravúrosan (illetve még ennél is jobban: nagyon elegánsan és udvariasan) kezelő, zavarba hozhatatlan Bodrogi Gyula megnyilvánulásaira hogyan tud a műsorvezető minél értelmetlenebb, képtelenebb és sértőbb módon reagálni — egy pillanatig nem hagyva kétséget, hogy célja vendége (akár alpári) inszinuálása. Veiszer ebben a műsorban egy a közönségességig primitív és az ostobaságig gonosz nő arcát mutatta (hogy valójában ilyen-e vagy sem, érdektelen, mivel a néző nem miatta, hanem beszélgetőtársai miatt ül a képernyő elé), aki azon igyekszik (azzal tetszeleg maga és mások előtt?), hogy lelkének minél üresebb és sötétebb bugyrait villantsa meg nyilvánosan egy közismert, közkedvelt és komoly tekintéllyel rendelkező művész megalázása végett.
Bő negyven éve tévézek (ú. é.: nézek tévét), láttam egyet s mást, de olyan kellemetlen érzéseket, mint a tegnapi Alinda Show, még egyetlen kulturális műsor sem ébresztett bennem. Bodrogit (mint embert és mint művészt) valószínűleg nem sikerült megsebeznie Veiszernek (nem kimondottan az a sebeződő típus), engem, a nézőt (mint nézőt), azonban igen. S nem tudok és nem is akarok átlépni azon a kérdésen, hogyan tekint az a (kulturális) újságíró (televíziós műsorvezető) a közönségére, aki ilyen gyalázattal kínálja meg?
Gondol! Gondol! Gondol!
Veiszer Alinda ámokfutása a hírTV honlapján is megtekinthető (amíg megtekinthető): hirtv.hu/alinda/bodrogi-gyula-1361388
2. Sofi Oksanen igazsága — és a mi igazságunk (2016.11.12.)
Veiszer Alinda megmondóműsorában (Alinda) megállíthatatlanul szállítja az izgalmasabbnál izgalmasabb kontenteket. Miután kínos érzéketlenséggel és leplezetlen rosszindulattal végigharapdálta Bodrogi Gyulát, amit ő buddhai derűvel tűrt, most Sofi Oksanen finn írónőből hozta ki látványos értetlenségével és felkészületlenségével a legtöbbet, mi kihozható.
Sofi Oksanenről semmit sem tudtam és sokkal Veiszer Oksanen-interjúját megtekintve sem lettem okosabb. Oksanen egy negyvenes évei elején járó professzionista (dramaturg végzettségű) finn írónő, aki ma a nyugati multináci-multikulti irodalom-ipar egyik jól futó szériaterméke. Soha egy betűt nem olvastam tőle, eszembe nem jutna művei minőségét vitatni, csak konstatálom, hogy ami a legkevésbé hangsúlyos fellépésében-szavaiban, az író volt. Provokatív megjelenése (extrém arcfestése, műhaja, öltözködése), sablonos szabadságjogista, emberijogista, nőjogista stb. deklarációi, nyilván, könyvei minél nagyobb példányszámú eladását szolgálják. És mindez nem túl érdekes, mondhatnánk, ismerjük, ismerjük ezt. Ám Alinda, bármennyire is nem állt szándékában, bénázásával csak kipiszkált belőle valami érdemit!
A (természetesen) minden kétséget kizáróan a legmesszebbmenőkig européer, haladár és politikailag korrekt Sofi Oksanen, akit mély aggodalommal tölt el Magyarország, a szabadságjogokat és a szólásszabadságot veszélyeztető önállóskodása-különutassága-nemzetieskedése (illiberalizmusa), a Veiszer Alindával folytatott, úgy a néző, mint számára fárasztó beszélgetés vége felé, vett egy mély lélegzetet és kimondta: sokszor és sok helyütt kinyilatkoztatott olthatatlan Oroszország-ellenességének fő forrása, hogy a jelenlegi orosz rezsim történelmileg tudatos politikát folytat és múltképét propagandaeszközein keresztül agresszíven terjeszti külföldön is, holott „minden nemzetnek joga van a saját történelmét megírnia”. És milyen igaza van! Oksanen, aki a Szovjetunióban született észt anya és finn apa gyermekeként és akinek számos felmenője esett áldozatául a kommunizmusnak, aki gyerekként, már Finnországban élve megtapasztalta, hogy a Szovjetunió szomszédsága miatt (mint azt a Csinibaba című filmből tudhatjuk, a „Majdnem-Nyugat, Észak-Nyugat” Finnországban) tabutémának számított az „észtkérdés”, érthetően reagál felhorgadó nemzeti önérzettel arra, ha mások, „kívülről” próbálnak sugallni vagy egyenesen oktrojálni olyan múlt- és önképeket, amiket ő (finnként, észtként, finn-észtként) nem tud és nem is akar a sajátjának érezni. Egy kérdés azonban mégis felmerült (és maradt) bennünk:
De, kedves írónő, ugye, ennek a jognak nem az az ára, hogy mások hasonló jogát kétségbe vonjuk, elvitatjuk vagy megtagadjuk?
Veiszer Alinda Oksanen-interjúja a hírTV honlapján is megtekinthető (amíg megtekinthető): hirtv.hu/alinda/sofi-oksanen-1370408
(A bejegyzések) Innét: bbjnick.blog.hu/2016/11/01/es_mindig_van_melyebben_117 & bbjnick.blog.hu/2016/11/12/sofi_oksanen_igazsaga_es_a_mi_igazsagunk