A bejegyzés közvetlen előzménye(i): magyarido.blog.hu/2008/11/21/ertsunk_szot & magyarido.blog.hu/2008/11/21/ertsunk_szot#comments
Egy oldal(részlet) a Képes Krónikából
Magamat idézem (innét: mandiner.blog.hu/2011/05/08/varosi_palocok_oroksegunk_i/fullcommentlist/1#c13427829):
Unokatestvérem (pontosabban: nagyanyám testvérének unokája – nálunk ez még unokatestvérségnek számít) a.-i lányt vett feleségül. Mivel (nálunk) a családban máig dívik a mesélés, unokatestvérem is sorra elmesélte az összes családi történetet feleségének, amit az öregektől, annak idején, gyerekkorában összehallott. Van egy történetünk, amely a(z ezerkilencszáz)húszas évekből való és (mint mindenki a nagycsaládban) már az én gyerekeim is kívülről fújják.
(Anyai) Dédapánk a felvidéki R.-ről származik és több évtizedes bolyongás után sodródott a Hortobágy szélére, P.-ra. Bacsó volt az öreg (mek.niif.hu/02100/02115/html/1-461.html), hírneves „szakember”, de ugyanakkor szabad, büszke, konok pásztorember (is). Néhány évenként szükségszerűen változtatta munkaadóját, mert, bármilyen zseniálisan is értett a jószághoz, egy idő után mindenki belefáradt, hogy csak neki lehet(ett) igaza és ellentmondtak, aminek aztán általában konfliktus, majd költözködés lett a következménye.
A húszas évek második felében a zempléni E.-n élt a család, dédapám ott szolgált. Hét gyerekük volt, s a két legkisebb épp fiú. Élt ekkor E.-n egy zsidó család is (több zsidó család élt ekkor E.-n, de közöttük egy, történetünk szempontjából érdekes, zsidó család is), abban a családban négy leánygyermek volt. Dédapám és az a bizonyos zsidó ember ismerték egymást, hiszen, akik dédapámat alkalmazták, azok adminisztratív ügyeit ő (mármint az a zsidó ember) vitte.
Egyszer, egy őszi napon, eltűnt dédapám ötéves kisfia. Napokig keresték, több csoportot szerveztek, akik szisztematikusan átfésülték a környéket (mivel hegyvidékről van szó, számos hely lehetett, ahol lezuhanhatott, beeshetett, megsérülhetett a kisfiú), de a gyereket sem élve, sem holtan nem találták. Egy idő után feladták hát a keresést.
S ekkor, a legnagyobb kétségbeesésé és gyász közepén, dédapámékhoz bekopogott (az) a zsidó ember, de nem egyedül, hanem a vidám, mosolygós, egészséges, kimosakodott, szépenfésült kisfiúval, mondván, a hegyoldalban lévő pincéjében találta a gyereket. No, ekkor dédapám tett a zsidó embernek egy ígéretet, ami miatt költözködniük kellett.
(Mielőtt még valaki „túlkombinálná” a történetet: a helybéliek között az a szóbeszéd járta, hogy a zsidó ember nagy szívfájdalma volt, hogy nincs fia és... Aztán, hogy mi az igazság, azt, ugye, sohasem fogjuk már megtudni.)
Mondom, unokatestvérem a.-i lányt vett feleségül. (A. ott van E.-től nem messze, a hegy túloldalán.) Mondom, unokatestvérem elmesélte ezt a történetet (is) feleségének. Az újasszony szélesen mosolygott és elmesélte a történet, nagyanyjától általa ismert verzióját. Az ő családjukban is élt ez a történet, csak a másik oldali változata: az ő nagyanyja, ugyanis, (annak) a zsidó embernek a négy lányából volt az egyik.
Unokatestvéremnek és feleségének egy fia született (aki gyerekeim tejtestvére – mivel nekik nem volt tejük, nekünk pedig annál inkább, így megosztottuk velük: kis lefóliázott műanyagpoharakban gyűjtöttük és fagyasztottuk le számukra feleségem felesleges tejét, amit aztán kisfiuk egészséggel el is fogyasztott).
Unokatestvéremet felesége rég elhagyta (a kisfiút, temészetesen, magával vitte) és (azt beszélik, de ez, persze, meglehet, hogy csak szóbeszéd) egy nagyon-nagyon gazdag magyarcigány vállalkozóval él együtt.
Ez egy, azokból a történetekből, amelyeket, ha rajtam múlik, még az unokáim is ismerni fognak.
(Folyt. köv.)