HISZEK AZ EGY ISTENBEN, mindenható Atyában,
mennynek és földnek, minden láthatónak és láthatatlannak Teremtőjében.
Hiszek az egy Úrban, Jézus Krisztusban, Isten egyszülött Fiában,
aki az Atyától született az idő kezdete előtt.
Isten az Istentől, világosság a világosságtól,
valóságos Isten a valóságos Istentől.
Született, de nem teremtmény,
az Atyával egylényegű és minden általa lett.
Értünk emberekért, a mi üdvösségünkért, leszállott a mennyből.
Megtestesült a Szentlélek erejéből Szűz Máriától
és emberré lett.
Poncius Pilátus alatt keresztre feszítették, kínhalált szenvedett és eltemették.
Harmadnapra föltámadott az Írások szerint,
fölment a mennybe, ott ül az Atyának jobbján,
de újra eljön dicsőségben ítélni élőket és holtakat
és országának nem lesz vége.
Hiszek a Szentlélekben, Urunkban és éltetőnkben,
aki az Atyától és Fiútól származik,
akit éppúgy imádunk és dicsőítünk
mint az Atyát és a Fiút,
Ő szólt a próféták szavával.
Hiszek az egy, szent, katolikus és apostoli Anyaszentegyházban.
Vallom az egy keresztséget a bűnök bocsánatára.
Várom a holtak föltámadását
és az eljövendő örök életet. Amen.
mennynek és földnek, minden láthatónak és láthatatlannak Teremtőjében.
Hiszek az egy Úrban, Jézus Krisztusban, Isten egyszülött Fiában,
aki az Atyától született az idő kezdete előtt.
Isten az Istentől, világosság a világosságtól,
valóságos Isten a valóságos Istentől.
Született, de nem teremtmény,
az Atyával egylényegű és minden általa lett.
Értünk emberekért, a mi üdvösségünkért, leszállott a mennyből.
Megtestesült a Szentlélek erejéből Szűz Máriától
és emberré lett.
Poncius Pilátus alatt keresztre feszítették, kínhalált szenvedett és eltemették.
Harmadnapra föltámadott az Írások szerint,
fölment a mennybe, ott ül az Atyának jobbján,
de újra eljön dicsőségben ítélni élőket és holtakat
és országának nem lesz vége.
Hiszek a Szentlélekben, Urunkban és éltetőnkben,
aki az Atyától és Fiútól származik,
akit éppúgy imádunk és dicsőítünk
mint az Atyát és a Fiút,
Ő szólt a próféták szavával.
Hiszek az egy, szent, katolikus és apostoli Anyaszentegyházban.
Vallom az egy keresztséget a bűnök bocsánatára.
Várom a holtak föltámadását
és az eljövendő örök életet. Amen.
(A szentmisében a Nicea-konstantinápolyi Hitvallást (Credo-t) imádkozzuk. A Szentháromságról és Krisztus isten-emberi természetéről szóló tanítás hitünk és keresztény életünk alapja. Minden torzítás, ami e tekintetben a századok folyamán jelentkezett, következményeiben az egész hitrendszert, az erkölcsi és szertartási életet is fenyegette. Ezért az Egyház különös gonddal lépett föl minden ilyen tévedéssel szemben, s újból és újból kifejtette az igaz hitet. Az Apostoli Hitvallást a niceai (325) és konstantinápolyi (381) zsinatokon bővítették ki az ősi hit részletesebb kifejtésével. Ne tekintsük e szöveget fölösleges teológiai részletezésnek. Inkább hatoljunk be a szöveg segítségével még jobban Isten titkaiba. Váljék ajkunkon imádássá, s egyben hálaadássá, amiért Isten önmaga életét az Egyházon keresztül föltárta nekünk.)
„(...) nahát, mit vernyákol itten a katkó frakció? nem mindegy maguknak, hogy magukon kívül ki mennyi pénzt kap? egyébként meg köszönjék meg politikai képviseletüknek, a láncdohányos szenvedélybetegeknek, a szalonkavadászoknak, hogy ilyen helyzetbe keveredtek.
innen csak egy lépés, hogy a középhullámról hiányzó katolikus rádió helyett a vidám vasárnapot ajánlja a minden mozgó lényre tüzelő alkormányfő. (...)”
innen csak egy lépés, hogy a középhullámról hiányzó katolikus rádió helyett a vidám vasárnapot ajánlja a minden mozgó lényre tüzelő alkormányfő. (...)”
A napokban az Országgyűlés elfogadta (megszavazta) az új egyházi (a lelkiismeret és vallásszabadság jogáról, valamint az egyházak, vallásfelekezetek és vallási közösségek jogállásáról szóló) törvényt. A törvénytervezetet kereszténydemokrata szakpolitikusok készítették, azonban a szavazást megelőző két napon a Fidesz módosító indítványokat nyújtott be (a törvénytervezethez), s az Országgyűlés elé már ez a (módosítókkal) módosított „törvénytervezet” került.
A fideszes módosító indítványok egy része (csupán) „koherenciazavarok” kiküszöbölésére irányult, más „módosítók” azonban (három vonatkozásban (is)) alapjaiban érintették a törvény „karakterét”, változtatták meg annak szellemét.
Ezek az problematikus fideszes módosítások
egyrészt eltörölték a KDNP-s törvényjavaslat azon rendelkezését, mely legalább „ezer fő magyarországi lakóhellyel rendelkező természetes személy” taghoz kötötte egy „egyház” bejegyezhetőségét;
ugyanakkor az „egyházak” bejegyzési jogát elvették a (KDNP-s törvénytervezetben még erre felhatalmazott) Bíróságtól és az Országgyűlés „bölcsességére” bízták, megadja-e egy-egy felekezetnek, vallási közösségnek, csoportnak az egyházi státuszt vagy sem;
valamint megszüntették a KDNP-s törvénytervezetben (még) szereplő kategóriarendszert, mely alapján a ma Magyarországon jelenlévő „egyházak” közül több, mint negyvenet államilag elismert „egyháznak” minősít(ene) az új törvény és önkényesen, „hasraütve” kijelöltek tizennégyet (tizennégy felekezetet, vallási közösséget, csoportot), melyek (a törvény elfogadásával automatikusan) „az Országgyűlés által elismert egyházakká” váltak.
(Az eredeti KDNP-s törvénytervezet itt: www.parlament.hu/irom39/03507/03507.pdf
a felsorolt módosításokat tartalmazó módosítóindítvány pedig itt:
www.parlament.hu/irom39/03507/03507-0098.pdf
található-olvasható.)
Nem tartom túlzásnak leírni, hogy egyenesen megrázó szembesülni azzal, ahogyan a fideszes többség (valójában a Fidesz-elit hatalmi önkénye) képes volt (bármiféle skrupulus nélkül), a KDNP – a Katolikus Egyház társadalmi/szociális tanításához igazodó, a méltányosságra és az igazságosságra a legmesszebbmenőkig törekvő – törvénytervezetéből, egyetlen (rajtaütésszerű) politikai aktussal (egy módosítóindítvány-csomag benyújtásával), egy (mivel nem ismerem a történelem valamennyi egyházi törvényét, ezért nem merem kijelenteni, hogy egyedülállóan, de mindenképp) párját ritkítóan hazug és képmutató törvényt „csinálni”. Ez az egyházi törvény – így, ebben, a Fidesz által meghekkelt formában – lényegében egyetlen dologra alkalmas (de arra nagyon), arra, hogy az „egyházakat” és a különféle vallási közösségeket, csoportokat a világi hatalom és a napi politika játékszerévé tegye.
Hiszen, az egyházzáválás normatív kereteinek fellazítása (az ezerfős tagság, mint követelmény eltörlése) és az egyházistátusz-megadási-visszavonási jog a (kétharmados) országgyűlési többség kényére-kedvére bízása (valójában az egyházi státusz hatalmi keggyé tétele), milyen más eredménnyel járhatna, mint azzal, hogy az „egyházi státuszt” a világi hatalom eszközként használ(hat)ja majd az „egyházak”, felekezetek, vallási közösségek, csoportok sakkbantartására – eszközként, amellyel jutalmaz(hat) és amelynek megvonásával büntet(het).
S a világi hatalom ezt nem teheti! Sokfélét (meg)tehet, ezt nem.
Megteheti (s a történelem folyamán gyakran meg is tette), hogy valamely vallással közösséget vállal, azzal szövetségre lép, megteheti, hogy államegyházat „tart fenn”, megteheti, hogy betilt, üldöz felekezeteket, megteheti, hogy cirkuszi játékok keretében oroszlánokkal falatja fel a neki nem szimpatikus hit híveit, megteheti, hogy világos, koherens és konzekvens (törvénybe foglalt) normákhoz, feltételekhez köti az egyházzáválás lehetőségét – de azt nem teheti meg, hogy kénye-kedve szerint játszadozzon, sakkozzon az „egyházakkal”, felekezetekkel, vallási csoportokkal!
Ezek az problematikus fideszes módosítások
egyrészt eltörölték a KDNP-s törvényjavaslat azon rendelkezését, mely legalább „ezer fő magyarországi lakóhellyel rendelkező természetes személy” taghoz kötötte egy „egyház” bejegyezhetőségét;
ugyanakkor az „egyházak” bejegyzési jogát elvették a (KDNP-s törvénytervezetben még erre felhatalmazott) Bíróságtól és az Országgyűlés „bölcsességére” bízták, megadja-e egy-egy felekezetnek, vallási közösségnek, csoportnak az egyházi státuszt vagy sem;
valamint megszüntették a KDNP-s törvénytervezetben (még) szereplő kategóriarendszert, mely alapján a ma Magyarországon jelenlévő „egyházak” közül több, mint negyvenet államilag elismert „egyháznak” minősít(ene) az új törvény és önkényesen, „hasraütve” kijelöltek tizennégyet (tizennégy felekezetet, vallási közösséget, csoportot), melyek (a törvény elfogadásával automatikusan) „az Országgyűlés által elismert egyházakká” váltak.
(Az eredeti KDNP-s törvénytervezet itt: www.parlament.hu/irom39/03507/03507.pdf
a felsorolt módosításokat tartalmazó módosítóindítvány pedig itt:
www.parlament.hu/irom39/03507/03507-0098.pdf
található-olvasható.)
Nem tartom túlzásnak leírni, hogy egyenesen megrázó szembesülni azzal, ahogyan a fideszes többség (valójában a Fidesz-elit hatalmi önkénye) képes volt (bármiféle skrupulus nélkül), a KDNP – a Katolikus Egyház társadalmi/szociális tanításához igazodó, a méltányosságra és az igazságosságra a legmesszebbmenőkig törekvő – törvénytervezetéből, egyetlen (rajtaütésszerű) politikai aktussal (egy módosítóindítvány-csomag benyújtásával), egy (mivel nem ismerem a történelem valamennyi egyházi törvényét, ezért nem merem kijelenteni, hogy egyedülállóan, de mindenképp) párját ritkítóan hazug és képmutató törvényt „csinálni”. Ez az egyházi törvény – így, ebben, a Fidesz által meghekkelt formában – lényegében egyetlen dologra alkalmas (de arra nagyon), arra, hogy az „egyházakat” és a különféle vallási közösségeket, csoportokat a világi hatalom és a napi politika játékszerévé tegye.
Hiszen, az egyházzáválás normatív kereteinek fellazítása (az ezerfős tagság, mint követelmény eltörlése) és az egyházistátusz-megadási-visszavonási jog a (kétharmados) országgyűlési többség kényére-kedvére bízása (valójában az egyházi státusz hatalmi keggyé tétele), milyen más eredménnyel járhatna, mint azzal, hogy az „egyházi státuszt” a világi hatalom eszközként használ(hat)ja majd az „egyházak”, felekezetek, vallási közösségek, csoportok sakkbantartására – eszközként, amellyel jutalmaz(hat) és amelynek megvonásával büntet(het).
S a világi hatalom ezt nem teheti! Sokfélét (meg)tehet, ezt nem.
Megteheti (s a történelem folyamán gyakran meg is tette), hogy valamely vallással közösséget vállal, azzal szövetségre lép, megteheti, hogy államegyházat „tart fenn”, megteheti, hogy betilt, üldöz felekezeteket, megteheti, hogy cirkuszi játékok keretében oroszlánokkal falatja fel a neki nem szimpatikus hit híveit, megteheti, hogy világos, koherens és konzekvens (törvénybe foglalt) normákhoz, feltételekhez köti az egyházzáválás lehetőségét – de azt nem teheti meg, hogy kénye-kedve szerint játszadozzon, sakkozzon az „egyházakkal”, felekezetekkel, vallási csoportokkal!
***
Napok óta ez jár a fejemben (ajánlom minden magát kereszténynek, nemzetinek, jobboldalinak valló honfitársamnak, hogy gondolják ezt végig): Nagyon durva lesz, ha (miután megnyeri az összes „csatát”) a Fidesz-KDNP a kultuszpolitikája (azaz művelődés-, oktatás- és valláspolitikája) miatt fog elhasalni...
***
XVI. Benedek pápa Deus caritas est kezdetű enciklikájában a következőket (is) írja az állam és az Egyház szerepéről és egymáshoz való viszonyáról:
„(...)
(...) A társadalom és az állam igazságos rendje a politika központi feladata. Az olyan állam, melyet nem az igazságosság határoz meg, csak egy nagy rablóbanda lenne, miként egyszer Ágoston mondta: »Ha tehát kiiktatják az igazságosságot, mi egyebek az országok, mint nagy rablóbandák?« [De civitate Dei IV, 4: CCL 47:102.] A kereszténység lényegéhez tartozik a különbségtétel a császár és az Isten dolgai között (vö. Mt 22,21), azaz a különbségtétel az állam és az Egyház között, vagy amint a II. Vatikáni Zsinat mondja: a világi terület autonómiája. [Vö. Gaudium et spes 36.] Az állam nem írhatja elő a vallást, hanem a különböző vallások követői számára biztosítania kell a vallás szabadságát és békéjét; az Egyház mint a keresztény hit szociális kifejeződése, a maga részéről független, és a hitből éli a maga közösségi formáját, melyet az államnak tiszteletben kell tartania. E két szféra különböző, de kapcsolatban vannak egymással.
Minden politikának célja, ezért belső mértéke is az igazságosság. A politika több, mint a közrend létrehozásának technikája: eredete és célja éppen az igazságosság, és az etikai természetű. Ezért az állam gyakorlatilag és elkerülhetetlenül mindig ezen kérdés előtt áll: hogyan kell itt és most megvalósítani az igazságosságot? Ám ez a kérdés föltételez egy másik, alapvetőbb kérdést: mi az igazságosság? Ez a gyakorlati ész kérdése; de hogy az ész helyesen tudjon működni, mindig újra meg kell tisztítani, mert az érdek és a hatalom – melyek megvakítják az észt – eluralkodása miatti etikai vakság végleg soha ki nem zárható veszedelem.
Ezen a ponton érintkezik a politika és a hit. A hitnek megvan a maga lényege, tudniillik hogy találkozás az élő Istennel – olyan találkozás, mely az ész sajátos területét messze meghaladó új horizontot nyit számunkra. Ugyanakkor az ész számára tisztító erő is. Isten távlatából szabadítja meg vakságától, és segíti, hogy egyre inkább önmaga legyen. Lehetővé teszi az ész számára, hogy jobban működjön és sajátos tárgyait jobban lássa. S éppen itt kell becsatlakoznia a katolikus szociális tanításnak: nem akar az Egyház számára hatalmat szerezni az állam fölött; a hithez tartozó belátásokat és magatartásmódokat sem akarja azokra rákényszeríteni, akik nem osztoznak ebben a hitben. Egyszerűen hozzá akar járulni az ész tisztulásához, és segíteni akar abban, hogy itt és most fölismerhesse, mi a helyes, s azt végre is tudja hajtani.
Az Egyház szociális tanítása az ésszel és a természetjoggal érvel, azaz olyan dolgokkal, melyek minden emberhez lényege szerint hozzátartoznak. Az Egyház tudja, hogy nem feladata ezt a tanítást politikailag megvalósítani: szolgálni és segíteni akarja a lelkiismeret formálását a politikában, hogy növekedjék az igazságosság igazi követelményei iránti világos látás; e követelményeknek megfelelően cselekedjenek, főként akkor, ha széles körben elterjedt érdekek állnak az igazságossággal szemben. Ez azonban a következőt jelenti: egy igazságos társadalmi és állami rend fölépítése, mely által mindenki megkapja azt, ami őt megilleti, olyan alapvető feladat, melyet minden nemzedéknek újra vállalnia kell. Ez politikai feladat, ezért nem lehet közvetlenül az Egyház feladata. Ugyanakkor azonban emberi feladat, ezért az Egyháznak kötelessége az értelem megtisztítása és az etikai képzés által a maga módján hozzájárulni ahhoz, hogy az igazságosság követelményei egyértelműen és politikailag megvalósíthatók legyenek.
(...)”
(www.vatican.va/holy_father/benedict_xvi/encyclicals/documents/hf_ben-xvi_enc_20051225_deus-caritas-est_hu.html)
„(...)
(...) A társadalom és az állam igazságos rendje a politika központi feladata. Az olyan állam, melyet nem az igazságosság határoz meg, csak egy nagy rablóbanda lenne, miként egyszer Ágoston mondta: »Ha tehát kiiktatják az igazságosságot, mi egyebek az országok, mint nagy rablóbandák?« [De civitate Dei IV, 4: CCL 47:102.] A kereszténység lényegéhez tartozik a különbségtétel a császár és az Isten dolgai között (vö. Mt 22,21), azaz a különbségtétel az állam és az Egyház között, vagy amint a II. Vatikáni Zsinat mondja: a világi terület autonómiája. [Vö. Gaudium et spes 36.] Az állam nem írhatja elő a vallást, hanem a különböző vallások követői számára biztosítania kell a vallás szabadságát és békéjét; az Egyház mint a keresztény hit szociális kifejeződése, a maga részéről független, és a hitből éli a maga közösségi formáját, melyet az államnak tiszteletben kell tartania. E két szféra különböző, de kapcsolatban vannak egymással.
Minden politikának célja, ezért belső mértéke is az igazságosság. A politika több, mint a közrend létrehozásának technikája: eredete és célja éppen az igazságosság, és az etikai természetű. Ezért az állam gyakorlatilag és elkerülhetetlenül mindig ezen kérdés előtt áll: hogyan kell itt és most megvalósítani az igazságosságot? Ám ez a kérdés föltételez egy másik, alapvetőbb kérdést: mi az igazságosság? Ez a gyakorlati ész kérdése; de hogy az ész helyesen tudjon működni, mindig újra meg kell tisztítani, mert az érdek és a hatalom – melyek megvakítják az észt – eluralkodása miatti etikai vakság végleg soha ki nem zárható veszedelem.
Ezen a ponton érintkezik a politika és a hit. A hitnek megvan a maga lényege, tudniillik hogy találkozás az élő Istennel – olyan találkozás, mely az ész sajátos területét messze meghaladó új horizontot nyit számunkra. Ugyanakkor az ész számára tisztító erő is. Isten távlatából szabadítja meg vakságától, és segíti, hogy egyre inkább önmaga legyen. Lehetővé teszi az ész számára, hogy jobban működjön és sajátos tárgyait jobban lássa. S éppen itt kell becsatlakoznia a katolikus szociális tanításnak: nem akar az Egyház számára hatalmat szerezni az állam fölött; a hithez tartozó belátásokat és magatartásmódokat sem akarja azokra rákényszeríteni, akik nem osztoznak ebben a hitben. Egyszerűen hozzá akar járulni az ész tisztulásához, és segíteni akar abban, hogy itt és most fölismerhesse, mi a helyes, s azt végre is tudja hajtani.
Az Egyház szociális tanítása az ésszel és a természetjoggal érvel, azaz olyan dolgokkal, melyek minden emberhez lényege szerint hozzátartoznak. Az Egyház tudja, hogy nem feladata ezt a tanítást politikailag megvalósítani: szolgálni és segíteni akarja a lelkiismeret formálását a politikában, hogy növekedjék az igazságosság igazi követelményei iránti világos látás; e követelményeknek megfelelően cselekedjenek, főként akkor, ha széles körben elterjedt érdekek állnak az igazságossággal szemben. Ez azonban a következőt jelenti: egy igazságos társadalmi és állami rend fölépítése, mely által mindenki megkapja azt, ami őt megilleti, olyan alapvető feladat, melyet minden nemzedéknek újra vállalnia kell. Ez politikai feladat, ezért nem lehet közvetlenül az Egyház feladata. Ugyanakkor azonban emberi feladat, ezért az Egyháznak kötelessége az értelem megtisztítása és az etikai képzés által a maga módján hozzájárulni ahhoz, hogy az igazságosság követelményei egyértelműen és politikailag megvalósíthatók legyenek.
(...)”
(www.vatican.va/holy_father/benedict_xvi/encyclicals/documents/hf_ben-xvi_enc_20051225_deus-caritas-est_hu.html)
***
Apdét vagy kiegészítés, 2011. július 17.:
Schmidt hadnagy figyelmeztetett, hogy e bejegyzés talán sokak számára nehezen megközelíthető, illetve félreérhető lehet. Schmidt hadnagy, a polgárháború hőse, sokunknál (nálam bizonyosan) nagyobb tapasztalatokkal bír a félreértések terén, ezért általában elfogadom és megfontolom ilyen jellegű észrevételeit. Most is így teszek és kiegészítéssel látom el a bejegyzést.
Tehát (a kiegészítés): Schmidt hadnagynak arra a kérdésére, hogy értelmezheti-e úgy ezt a bejegyzést, mint arra irányuló figyelmeztetést, hogy abból, ha a politika saját erkölcseit próbálja bevinni a hitéletbe (ahelyett, hogy hitbéli és erkölcsi kérdésekben az Egyház alázatos tanítványaként viselkedne), abból valamennyien csak nagyon rosszul jöhetünk ki(?), a válaszom: igen.
***
Apdét vagy kiegészítés, 2011. július 18.:
„...Lázár János, a Fidesz frakcióvezetője a hétfői Népszabadságban megjelent interjúban kijelentette, »jó lenne, ha a [KDNP] szembenézne azzal, hogy ez nem egy koalíciós kormány. Eljött az ideje, hogy ezt fölmérjék. Ezzel mindent elmondtam«.
(...)
Az egyházi törvénnyel kapcsolatos fideszes beavatkozást a frakciószövetség múlt heti értékelő frakcióülésén egyébként a KDNP frakcióvezetője is felvetette a miniszterelnöknek, mondván, »ha az ember előbb látná, hogy mi van az elnökség fejében, akkor el lehetne kerülni a hasonló helyzeteket«.
A bírálatot az ülésen részt vevő források szerint Orbán Viktor azzal szerelte le, hogy »van olyan, amikor egy döntéshez csak későbbre érik meg a helyzet, és ő vagy az elnökség is az utolsó percben csap a homlokára, hogy nagyobbat lehet lépni, mint ahogy tervezték eredetileg«. Orbán azt is hozzátette: tisztában van vele, hogy az ilyen döntések viharokat kavarhatnak, de ezektől, azt mondta, »nem kell félni«, mert fontosabb, hogy a végén jó megoldások szülessenek. A résztvevők elmondása szerint Harrach Péter a választ »csendben, bólogatva tudomásul vette«.”
Az egyházi törvénnyel kapcsolatos fideszes beavatkozást a frakciószövetség múlt heti értékelő frakcióülésén egyébként a KDNP frakcióvezetője is felvetette a miniszterelnöknek, mondván, »ha az ember előbb látná, hogy mi van az elnökség fejében, akkor el lehetne kerülni a hasonló helyzeteket«.
A bírálatot az ülésen részt vevő források szerint Orbán Viktor azzal szerelte le, hogy »van olyan, amikor egy döntéshez csak későbbre érik meg a helyzet, és ő vagy az elnökség is az utolsó percben csap a homlokára, hogy nagyobbat lehet lépni, mint ahogy tervezték eredetileg«. Orbán azt is hozzátette: tisztában van vele, hogy az ilyen döntések viharokat kavarhatnak, de ezektől, azt mondta, »nem kell félni«, mert fontosabb, hogy a végén jó megoldások szülessenek. A résztvevők elmondása szerint Harrach Péter a választ »csendben, bólogatva tudomásul vette«.”