"Weöres Sándort tizenötéves korában ismertem meg. Akkor a szombathelyi reáliskola tanulója voltam. Pável Ágoston hozott össze vele. A Kultúregyesület könyvtárában, egy estébe hajló délutánon találkoztunk, édesanyjával jött. Vékony, inkább véznácska fiú volt, arcából (kerek, telt arc) a szeme és a homloka volt rendkívüli. Hangja vékony (akárcsak Móricz Zsigmondé), de dallamos, éneklő, mintha valami furcsa hangsúllyal verseket mondana. (Ezt a hangütést aztán később versmondásaiban is nemcsak füllel, lélekkel is mindig örömmel hallottam.) Már ismertem verseit, melyek meglepően érettek és újak voltak. Lenyűgöző volt a tudása is. Nem csupán a sokféle műfaj változatát hordta kisujjában, de világképe mai távlatait is. A latin, a görög irodalom mellett a Kelet világát is magába fogadta.
Tanárai közül Pável Ágostoné az érdem, hogy korán felismerte nagy tehetségét, és ódai szavakkal beszélt mindenütt "korszakos költői jelentőségéről". Szent Imre utcai otthonában évekig szállásadója volt a diák Weöresnek, [...]
Bárdosi Németh János"
(Weörestől Weöresről)