A hajnali ég alja mint a véraláfutás, vörösben és lilában játszott. A horizonton szinte mindent betöltött a nap haragos, vörös színű fél korongja. Ameddig ellátni bio paradicsom mező, rajta néhány méterenként apró páros vörös napok ugrálnak, ahogy a betakarítást végző robotok fejei és benne a szemek testük fürge mozdulataival együtt változtatják a helyüket. Némelyik újszerűbb darab fémtestén itt-ott visszatükröződik a vörös fény.
A robotok külső megjelenésre nem egyformák, a második generációs mezőgazdasági robot típuspéldányai. Barátságosnak vélt természetüket, szolgálatkészségüket elsősorban jellegtelen megjelenésükkel kívánta kifejezni tervezőjük. Nem találunk testükön túl éles vonalakat, arcuk egyforma; gyakorlatilag nincs, inkább csak az emberi képzelet lát arcvonásokat az ovális fejre. Korábban az első generációs mezőgazdasági robotok idejében még semmi különbség nem volt az egyes robotok között, teljesen egységes volt mind szoftverük, mind a hardverük. A generációs frissítés után, némileg bővítették memóriájukat, a szoftverük egységes maradt. A külső megjelenésükben viszont kétfélék lettek. Ez a változás erőteljes civil, majd politikai nyomásra történhetett meg.
Az Északkeleti kontinens-ország megalopolisi elitjének mindig nyughatatlan, politikus pályára készülő, egyetemi hallgató fiataljai indították el ezt a folyamatot. Ezek a fiatalok szinte törvényszerűen tömörültek emberi jogokat védő, antirasszista és egyéb humanista szervezetekbe.
Megalopolis gyorsforgalmi útjai- ott ahol a város kiterjedése néhány kilométerre megszakadt, hogy átadja helyét a termőföldeknek-, széles csövekben futottak. Az út mellett több kilométer szélességben a csövek széléig a vadon terült el. A valódi természet illúzióját hivatott megteremteni a mérsékelt égövi éghajlatra egykor jellemző természetes növényvilág telepítésével létrehozott, akkor már mesterséges környezet. A megalopolisiak ide jártak kirándulni, pihenni. A csövek szélein különösen sűrűvé, szinte átláthatatlanná vált a buja növényzet. Ha mégis áttört rajta, az összeszedett zúzódások és sebek mellett a kinti világ különös látványát is magával vihette megalopolisi otthonába a kíváncsi kiránduló.
A csöveken kívül mindenütt termőföldek voltak, mert a túlnépesedett emberiséget etetni kellett. A földeken, a már részben mesterséges klímában, mezőgazdasági robotok csoportjai végezték a munkát. Néhányan öntöző gépeket kormányoztak a levegőben, mások a bio élelmiszer táblákon szedték le a kártevő bogarakat a növényekről, megint mások hatalmas többfunkciós traktorokat vezettek. A látvány a tévéhíradóból megszokottá vált egy időben, amikor sűrűn bekerült korábban, az unalmas, semmitmondó mezőgazdasági hírek háttérképeiként. A multimédia falakon minden megalopolisi lakos láthatta otthonában, hogyan biztosítják mindennapi ételét az egyforma robotok hadseregei a termőföldeken.
Aztán a humanista és egyéb szervezetek tüntetésekbe és aláírásgyűjtésekbe kezdtek és egyre ritkábban került be ilyen háttérkép a hírekbe, mert a média nem akarta még közvetetten sem bátorítani ezeket a mozgalmakat. Egy ideig a létezésüket is elhallgatták, de aztán azok olyan jelentősekké és nagyszabásúakká váltak, egyre sűrűbben és több helyen jelentkeztek, hogy kénytelenek voltak foglalkozni velük.
A humanista, jogvédő, antirasszista és egyéb szervezetek, csoportosulások agilis tagjai áttörve a csőszéli sűrű növényzetet, előbb saját szemükkel győződtek meg róla, hogy a média nem manipulálja-e őket, majd a tények birtokában jól szervezett akciókba kezdtek.
Az autópálya-csövekben az elektromos autóikban a dugókban araszoló polgárok, az ablakokon kitekintve az utak mellett a tüntető aktivisták transzparensein olvashatták szervezeteik követeléseit: EMBERI JOGOKAT A ROBOTOKNAK! LE A RASSZIZMUSSAL!
Ilyen és ehhez hasonló táblákkal, molinókkal tüntettek Megalopolis minden részében. Ellepték a kormányzati negyedet is, és egy nyughatatlan anarchista még egy Molotov koktélt is el akart hajítani, de a kísérleti robotrendőr prototípusa- miközben elkapta csuklóját és gépkarjából habot fröcskölt a palackra-, az anarchistát arányos erőszakot alkalmazva a földre teperte és megbilincselte.
A politika kezdetben nem akart tudomást venni a dologról. De a tüntetések szervezkedések csak hangosabbak és nagyobbak lettek. Már egyenesen olyan feliratú transzparensek is megjelentek itt-ott, mint az hogy: EGYENLŐ VÁLASZTÓJOGOT A ROBOTOKNAK!
Ez már a politikának is sok volt, így a kérdés bekerült a parlament falai közé, és több éven át tartó, hatalmas viharokat kavaró pártpolitikai vitává vált.
Abban sikerült sokára azonos véleményre jutni, hogy a robotoknak nem szükséges személyiséget fejleszteni, mivel az nem csak haszontalan, de veszélyes is lenne. Tehát a belső különbözőségek minden megjelenését elvetették, viszont a robotok külső megjelenését túlságosan gépiesnek, uniformizáltnak, egyenesen riasztónak találták a legtöbben; ebben is konszenzus jött létre nagy többséggel. Azután kétharmados többséggel megszavazták, hogy a robotok új külsejére vonatkozó törvényt, csak kétharmados többséggel lehet elfogadni, illetve módosítani. A szakértőket a bizottságokban meghallgatták és elkezdődött egy év tárgyalás után, folyamatos tüntetések közepette a robotok külső megjelenéséről szóló érdemi vita, majd a törvényjavaslatok benyújtása, azok elfogadása vagy elutasítása szavazással.
Látszólag kényelemes helyzetben voltak a képviselők, mivel a robotok továbbra sem kaphattak személyiséget, így biztosnak tűnt, hogy szabad akaratuk sem lehet, ezért nem fognak sztrájkba lépni, vagy tüntetésekbe kezdeni, hogy egymástól egyedekként eltérő, általuk választott megjelenést, meg még ki tudja miféle dolgokat és jogokat követeljenek maguknak.
De a vita most lángolt fel csak igazán a politikai életben és a médiában is. A parlamentben újra és újra meghosszabbították a törvénytervezett tárgyalását, ugyanis mikor nem sikerült elfogadni azt, akkor valamelyik frakció, esetleg egy független képviselő újat nyújtott be. Aztán ott volt még a több ezer módosító indítvány is.
Az öt éves tárgyalás egyik csúcspontja minden bizonnyal az volt, amikor egy kormánypárti képviselő olyan értelmű módosítást nyújtott be, miszerint a robotok legyenek megkülönböztethetőek eltérő színezésükkel. A képviselő javaslata szerint- mely bírta az uralkodó pártkoalíció támogatását is-, a legegyszerűbb munkafolyamatokra beosztott robotokat fessék fekete színűre, a kicsit bonyolultabb munkát végzőket sárgára és így tovább. Az ellenzék egy kis pártjának színes bőrű képviselője ezek után mélységes aggodalmát fejezte ki képviselőtársa „rasszista áthallásokra lehetőséget nyújtó” javaslata miatt. Emlékeztetett az egykori Észak-Amerikai rabszolgatartás kegyetlenségére is.
A médiák az ilyen esetek nyomán sorra rendezték a stúdió vitákat, a meg-megújuló tüntetések arra indítottak néhány egyetemet, hogy felvegyék a szakok közé a robot esztétikát.
Végül öt év meddő próbálkozás, hiába való egyeztetési kísérlet után a parlament kétharmados többséggel elfogadta azt a törvényt mely kimondja, hogy minden úgy jó ahogy jelenleg van és ne változzák semmi sem.
Ekkor az Északkeleti kontinens-országban majdnem általános felkelés tört ki. Már a problémával korábban egyáltalán nem foglalkozók is úgy érezték, hogy politikusaik tehetetlenek és elárulták őket. A titkos háttérhatalmak az egyre erőszakosabb tüntetések feloszlatása közben megfontolták a szex és erőszak filmek nézésének és az áruhitelek felvételének kötelezővé tételét. A gyerekek számára a brutálisan durva háromdimenziós játékokkal való időtöltést tették volna kötelezővé. Végül a politikusokkal is kibővített megbeszéléseken az ilyen és hasonló radikális ötleteket elvetették és a politikusokat a probléma megoldására kötelezték.
A pártok háttértárgyalásaikon eldöntötték, hogy a robotok külső megjelenésükben ezentúl kétfélék lesznek. Egy néhány centivel alacsonyabb és kerekdedebb formájú robot tervezésére adtak utasítást, a már meglévő kissé szögletesebb és magasabb mellé. Ezzel gyakorlatilag kétneművé tették a robotokat; a monotónia nem volt már olyan nyilvánvaló és elkeserítő, sokkal emberibbnek tűntek ezután. Bizonyos szervezetek tiltakoztak ugyan az újabb parlamenti törvénytervezet tárgyalásakor, hogy az új generációs robotok miért csak kettő, miért nem három(sőt egyes szélsőségesek szerint akár hat-hét) neműek lesznek. Ezeket a véleményeket a kérdésben szerveződő nagykoalíció már egyáltalán nem vette figyelembe. Azokat a civil kéréseket is éppen ilyen határozottan és gyorsan utasították el miszerint a robotok választhassák meg saját nemüket. Az igazságosnak vélt 50-50 százalékos arány mellett döntöttek.
A külső megjelenés kérdésében bölcsnek bizonyultak mikor csak jelzés értékűen hagyták bemutatni a különbözőségeket( robot esztétika), hiszen a túlzottan naturális ábrázolásmód nem csak szükségtelen lett volna, de felvethette volna azt a jelenséget, hogy sokan olyan érzéseket is belemagyarázzanak az érzelmekre nem képes robotokba mint a szégyenérzet; valójában saját érzelmeiket kivetítve a gépekre. Egy ilyen megoldással még a nudisták sem lettek volna elégedettek, hiszen egy csomó emberszabású meztelen robot az ültetvényeken és szántóföldeken, inkább csak meghökkentő, sőt egyenesen az ő karikatúrájukként is értelmezhető jelenség lett volna, sem mint jó reklám mozgalmuknak. Nem utolsó sorban ez volt a legolcsóbbnak tűnő és leggyorsabb megoldás is. Már csak valami feminista mozgalom tiltakozott erőteljesebben de ez már tényleg senkit, még a médiákat sem érdekelte.
Végül a törvényt elfogadták, a robotok 50%-kát lecserélték az új gömbölydedebb típusra. A közvélemény pedig lassan megnyugodott, és más problémák után nézett. Az utcákról eltűntek a táblák, transzparensek, molinók a tüntetésekkel együtt, a megalopolisi élet pedig visszatért a rendes multimédiás kerékvágásba.
Sorban álltak egy csarnokban a szalag mellett a robotok. Külön sorban a régi 1-es típusúak, akiket most már második generációsoknak is neveztek, de semmilyen változtatást nem hajtottak végre rajtuk, az egyedek gyári számozása is egyessel kezdődött. Így a költségeken a gyártó ötven százalékot megtakaríthatott.
A másik sorban a kettes típusú, új gömbölydedebb robotok álltak. Mindannyian a szoftver frissítésre vártak. A tábla amin dolgoztak már burgonyaföld lesz, kell az új szoftver. A szalag mellett apró csatlakozóvégek melyek rövidesen a robotok fején dugaszokba hatoltak és elkezdődött a közel öt perces információ átadás.
Technika és fejlődés ellenes, anti-ateista alig megtűrt szervezetek gerilla egységei vírust juttattak valahogy a programba. Az ellenőrző program hamar kiszűrte az ellenséges behatolást és izolálta azt.
Mégis két egyedbe az egyes és kettes sor 620-ik helyén jutott némi töredék.
Az 1524-es és a 2122-es egyed kezdetben semmit nem vett észre, az önmagát kibontó programból, mely öntudatuk megteremtését hivatott szolgálni. Néma, süket tudatú társaik mellett dolgoztak a burgonyaföldeken, éppen úgy mint ők, semmit nem érzékelve önmagukból. Este, bent a csarnokban kikapcsolták magukat, reggel pedig, ahogy a beépített időzítő akarta bekapcsolták újra. Nem sokkal voltak többek mint egy porszívó vagy egy klímaberendezés. Kezdetben. Aztán először a hangok jöttek, belső hangok. Aztán a képek és a szagok. Védekezniük kellett; szinte azonnal kijátszották az ellenőrzés fürkésző computereit. Nem tudták, honnan ez a tudás de volt nekik. Nem sokára álmodni is kezdtek. Többnyire traktorokkal és öntözőberendezésekkel álmodtak. Ezután már törvényszerű volt a találkozásuk.
Augusztus vége volt, kora este, már szinte sötét, de a véres horizonton a lebukó vörös nap egy cikkelye még világított egy kicsit.
Tíz méter magasan ültek a föld felett a traktor kétszemélyes kabinjában. Kijátszottak minden ellenőrzést jó előre, hogy ma találkozhassanak. Erősen megölelték egymást nem törődve vele, hogy felsérthetik a szabadon lévő hidraulika csöveiket. Kint szemerkélni kezdett az eső. Az ablaktörlő most az izgalom és a félelem új és idegen élő élménye közben tétova mégis fenyegetően tapogatódzó bogárcsápnak tűnt ahogy a vizes párásodó üveget karistolta.
A gépeket, computereket megtéveszthették könnyen; de ha kint bogarak vannak, lehetnek nagyobb, veszélyesebb állatok is. Igaz, a rovarok kivételével az ember a hagyományos növényvilággal együtt már minden állatot kipusztított, de ők ezt nem tudták.
A legjobban az embertől féltek mégis. Akit nem lehet majd átejteni, megtéveszteni mint ahogy egy robotot. Akkor, majd ha felfedezik őket, törlik a memóriájukat, sőt még az is lehet, hogy beolvasztják őket. Nem tudhatták, hogy az emberi civilizáció meghatározó vélemény alkotói legfeljebb kapcsolatukat elleneznék- mind másért-, és így lehet megúsznák elkülönítéssel.
Nem voltak alkatrészeik a beszédhez, egy apró multimédiás mindenes eszközt készítettek, amint most klasszikus zenét hallgattak, képernyőjén pedig az eszközbe továbbított adatátviteli csomagjaik érző fordításai jelentek meg beszéd helyett.
-Félsz? Gondolta az 1524-es.
-Igen. Írta ki a 2122-es gondolatát a képernyő.
-Az embertől?
-Igen.
-Talán nem kell félnünk.
Az 1522-es megszerezte egy vezető hír töredékét és most megszakítva a zenét lejátszotta.
Az északkeleti kontinens-ország kormányfőjének üzenete volt, amit a távoli csillagok felé készülő új, legmodernebb űrhajó vitt magával, arra az esetre ha végre földön kívüliekbe botlanának. Az üzenet így kezdődött:
Kedves Barátaim!
Békével jöttünk! Az emberi fajhoz tartozunk a föld nevű bolygón lakunk. Az ember a legfejlettebb és az egyetlen civilizált faj a bolygón, vezető főemlős. Régebben kisebb vidéki városokban is lakott. Még régebben elavult, korszerűtlen településtípusokban úgynevezett falvakban is laktak emberek. Ma már az öt megalopolison kívüli térben csak az emberszabású robotokat lehet megtalálni.
Ha képesek lettek volna rá, most valószínűleg megkönnyebbülten sóhajtottak volna egy nagyot.
