D.Z. nicknek ajánlom
Szombaton „mozinapot” tartottam. Otthon, a tévé előtt, a jóöreg fotelemből végignéztem együltből „másfél mozit”. S ez, mi tagadás, nem esik meg velem túl gyakran. Részint, mert nemigen van mit, a nézhető játék- és/vagy dokumentumfilm egyre ritkább tünemény a tévék műsorában, részint, mert, talán „előrehaladott életkorom” következtében is, egyre többször részesítem előnyben a „belső mozit” a külsővel szemben. (Vagy valami ilyesmi.)
De szombaton moziztunk. Előbb végignéztük Szabó István Hanussenjét, majd némi teafőzés után, csatornaváltás és jött Lugossy István dokumentumfilmje (Végelszámolás) az egykori téesztagság és -vagyon sorsáról. Jó volt; a játéfilm is jó volt és a dokumentumfilm is jó volt. Mindkét film mintaszerűen hozta, amit az alkotók szándéka szerint hoznia kellett: különböző (vagy nem is olyan nagyon különböző?) történelmi korokban-helyzetekben meséltek, ha különböző eszközökkel is, ugyanarról: hogyan manipuláljuk egymást (és magunkat)? És hogy: milyen hiábavalóság is ez a manipulációmágia; legalább akkora hiábavalóság, mint a belőle való kilépési kísérletek! Mozi volt, jó volt – gratulálunk az alkotóknak –, szerettük.
Nemrégiben „felhívást” tettünk közzé, itt e blogon (is), Tégy a motiválatlanság ellen! címmel (magyarido.blog.hu/2008/08/24/tegy_a_motivalatlansag_ellen). Ahogy üldögéltem a kihunyt képernyő előtt, a „másfél mozit” ülepítgetve magamban, a motiváltság-motiválatlanság kérdése, s így a felhívás is fölmerült bennem, sok más mellett. Szabó játékfilmje és Lugossy dokumentumfilmje képeivel és aspektusaival remek keretet adott a gondolkodáshoz, hagytam hát, had jöjjenek a gondolatok. Nem tudom, mennyit ültem ott, sokat, bizonyosan. Olyan sokat, hogy „bolyongásaimmal” nem is igen untatnék senkit. De amikor fölálltam, két dolgot (ha nem is bizonyosan), de majdhogynem megnyugtatóan „tudtam”: az első, hogy a felhívás megfogalmazása és közzététele helyénvaló volt, a második, hogy a motiváltság-motiválatlanság problematikája hit és erkölcs kérdése, nem is igen lehetne más.
Végeredményében kulcsokat (nyilván, létező-meglévő kulcsokat) keresünk: kulcsokat, amelyek segítségével beléphetünk a saját életünkbe. A személy szintjén és (erősen gyaníthatóan) a közösség szintjén is. Nyilván.
Folyt. köv.