Tudjátok milyen a „végidők” levegője, szaga?
Ülnek a szittyák az örvénylő zagy kellejtős közepén. A zagy átható, szúrós szagától fuldokolva, a szájpadlásukra tapadó förtelmes íztől öklendezve, a félelemtől szinte bénultan ülnek a szittyák. A szittyák a „végidők” levegőjét lélegzik be. A „végidők” levegője olyan, mintha szilárd (halmazállapotú) volna. Nem az; olyan.
A szittyák Chesterton és Belloc egy-egy versét olvassák és megértik, hogy a „végidők” levegője sem szilárd, még ha olybá tűnik is; olyan, de nem az.
A lázadó
A fal még áll és még egész,
amelyben elnyomás a mész,
amely földünket rontva nő,
s amelyben embercsont a kő,
s árnyával rajtunk elterül,
hogy nincs ki élne emberül,
s hogy át se látva hályogán,
ülünk viskóink vályogán.
De én ma lóra állok és
miként a bóra szállok és
ködön rikoltom át a szót,
s fölköltök minden lázadót,
ki kürtöt nem várt szólni már,
amíg, mint téli hóvíz-ár,
feszítve jönnek énvelem,
mezítelen, szőke méneken,
és így követ, mint égi fényt
e had, mely úgy repül, miként
királyi, hetyke táltosok,
bár látni már nem álmodott
a szűz, nyeregbe szállt Jogot.
S ha látjuk majd, hogy ellenünk
hadrendbe mint tör ellenünk,
s ágyúkból néki oltalom
milljó lesz minden oldalon:
kiállok, s mint a szél szalad,
úgy hajtom szét az élhadat,
s halomra öldösöm sötét
hadrendjük vágtató zömét,
s aztán üvöltve kergetem
mezőkön, lanka kerteken,
s aztán elfoglalom galád
lakhelyük büszke köfalát,
s ledobva könnyű vértemet
váruk tornyára térdelek,
s kifúvom szörnyű mérgemet.
De úgy hiszem, hogy pihenőt
nem tartok még, és mielőtt
megállok, alszom, étkezem
s megtörlöm véres két kezem:
kitépem büszke váraik
ajtói cédrus-szárnyait,
s kiöntöm, mint víg cimborák,
pincéik drága színborát,
s dús tálaiknak jobb felét
megköpdösöm, mint rossz cseléd,
s át kertjük féltett ágyain
röhögve húzok mély ekét,
s szétzúzom nőik ékszerét, –
s ha ezt teszem, teszem azért,
hogy kisfiam, ha sziréna
üvölt, ne keljen, mint a béna
fel ágyából s ne köpjön vért,
ne hajlongjon, mint néma rab
fúró, kazán, kerék alatt,
s aztán, ha a gyárból kilép,
keze ne járjon, mint a gép,
s ne álljon ünnep délután
bő nagy nadrágban, ostobán,
külvárosok dohos porán,
s ne ölelje alkonyat
felé a salakdomb alatt,
töltésen, vagy üres szobák
padlóján vézna asszonyát,
s este, mint szabadult rabok
ne üljön vörheny pamlagok
sarkában szótlan, vénülőn,
mint egykor én s az én szülőm.
Hilaire Belloc (1870 – 1953)
fordította: Faludy György
Szonett egy politikushoz
kit nagy ünneplésben részesítettek, mikor
karácsonykor elsimított egy sztrájkot
Ismerlek. Most röhögsz, hogy száz sudár
kard tért hüvelybe s jogfosztottak s árvák
nyöszörgésére szép ütemre járnak
a szent harangok. S banketten, homár
s pezsgő közt tőke, tank és ágyúgyár
felé pislogva hányod szavad árját
egy Krisztushoz, ki nem korbáccsal vár rád,
templom-tornácon hápogó kufár.
De szám, mely annyi szent malasztot ízlelt,
ma így beszél: ne tégy gyertyát a fára;
mert közelebb lesz szivednek a kisded,
ha ott harcolsz a barikád falán;
s a szent szabadság vérveres havára
hullasz holtan Karácsony Hajnalán.
Gilbert Keith Chesterton (1874 – 1936)
fordította: Faludy György
Chesterton, Belloc és BaringEzt is G. K. Chesterton írja: neonepiprimitiv.blog.hu/2008/05/20/ezt_is_g_k_chesterton_irja
